HOL van Tropea?
- Biztos, hogy elég lesz másfél hétre ez a kevés cucc? - méregetjük fejvakarva 40x30x20 méretű kézipoggyászainkat.
- Elég kell, hogy legyen - nyugtat meg minket Enikő édesanyja, mind a 72 évnyi tapasztalatával.
Ő is csatlakozik Nagy Olasz Kalandunkhoz.
Idei nyaralásunk terveit már január óta finomítgatjuk Enikővel.
Május végén tettük le a kész útirányt a család elé az asztalra.
- Ferihegyen felszállunk a repülővel, Nápolyba le, itt elalszunk egy éjszakát, másnap levonatozunk bő 400 kilométert Tropeáig, ott eltöltünk pár napot, onnan visszavonatozunk Pizzoba pár nap erejéig, majd feljövünk ide, Nápoly alá, Porticibe egy kis időre, majd repülő, és haza! - vázoljuk fel a végső tervet diadalmasan.
- Hurrá, akkor eszünk eredeti nápolyi pizzát! De hol van Tropea? - kérdezi egyik kamaszunk.
- Calabria régióban, itt - bökünk rá a térképre.
Mutatunk pár TikTok videót, abból mégiscsak jobban ért egy mai tinédzser.
Drámai mészkősziklák, rajta a város, alatta türkiz tenger.
Jóváhagyva, mehetünk.
Töredelmesen bevallom, engem nem a sziklákra épült festői város csábított Tropeába.
Nem is a türkizkék tenger.
Hanem a hagyma.
Megrögzött hagymaimádóként rajongok minden településért, amely a hagymájáról híres.
Makóért, Kibédért, és most már Topeáért is.
A tropeai hagyma állítólag lédús, édes, nem csíp. A helyiek lekvárt is készítenek belőle, annyira zamatos.
Alig vártam, hogy megkóstolhassam!
Eljött a várva várt nap.
A repülő késik egy félórát, de üsse kő.
Nem sietünk sehová, nyaralunk.
Szűk másfél óra repülést követően már Nápolyban olvadozunk.
Nemcsak a látványtól, a melegtől is.
Pedig itthon megedzettek minket a negyven fokok, és mégis.
Ez valahogy másfajta meleg.
Fülledtebb, ragacsosabb, a nap is jobban éget.
Kiszámoltuk, hogy olcsóbb, ha taxival megyünk a reptértől a szállásig hatan.
Kifogjuk Nápoly legőrültebb taxisát.
Úgy vezet, mintha nem lenne holnap, és egyedül lenne az amúgy full zsúfolt utakon.
Vezetés közben telefonál, GPSt nyomogat, káromkodik, kiabál kifelé mindenkinek, aki útjába mer állni, hevesen gesztikulál mindenfelé, dudál ha kell, ha nem (a duda mondjuk errefelé is azt jelenti, hogy vigyázat, jövök, mindenki rengeteget dudál) plusz ötpercenként megkérdezi tőlünk, jó irányba megyünk?
Egy élmény volt vele utazni, sírva nevettünk, nevetve sírtunk végig.
Néhány random érdekesség Nápolyról.
* Ez a világ legrégebb óta lakott nagyvárosa.
* Itt található Európa egyetlen aktív szárazföldi vulkánja, a Vezúv. (Ennek kitörése pusztította el anno Pompeii városát.)
* Itt született a világ legismertebb pizzája, a Margherita.
* Itt található Európa egyik legnagyobb történelmi belvárosa.
* A helyiek rajonganak Maradona iránt.
* Brutál erős és rövid kávéjuk van, még Olaszországi viszonylatban is.
* Úgy vezetnek, mint az őrültek.
Mondjuk ezt személyesen is megtapasztaltuk. :-D
* A pizzájuk pedig tényleg extra finom.
Másnap reggel addig tököltünk a jegyautomatánál, hogy majdnem lekéstük a metrót, és azzal együtt a Tropeába tartó vonatunk is, amire már jó előre megvettük a jegyeket.
Végül szerencsésen alakultak dolgaink, így csak felültünk erre a fránya vonatra.
Ami nem is fránya: gyors, halk, légkondicionált, kényelmes, tiszta ülésekkel.
Tropea kb 450 kilométerre van Nápolytól, így van mit suhanni a gyönyörű tájban.
Utazás közben próbálok dolgozni, ám a vonat egyik alagúton be, a másikon ki, viszi magával a térerőt.
- Nem arról volt szó, hogy metróval megyünk! - dőlök végül hátra látván, hogy ezen a vonaton pihenni lehet, dolgozni nem.
Egyik nyaralóparadicsom a másik mellett.
Tropea.
Hangulatos, meredek, látványos, abszolút mediterrán, klisésen Instagram kompatibilis, forróan fehér homokos, türkizkék tengeres.
És több itt a magyar, mint a Balatonon.
Nem viccelek: minden második velünk szembejövő turista magyar ajkú volt.
A szálláson is a szomszédaink: magyarok.
Apropó, szállás.
Áldom az eszünk, hogy a lenti részre foglaltunk, egy retró, ugyanakkor kényelmes kis kempingbe.
Enikő édesanyja már nem bírja úgy a lépcsőzést, márpedig itt százvalahány lépcsőfok visz fel az óvárosba és vissza a tengerpartra.
A fiainkkal elmegyünk egy gyors bevásárlásra.
Megpakolva jövünk vissza, mint a málhás szamarak.
Remek konyhánk van a szálláson, márpedig ahol konyha van, ott muszáj főznöm.
Főleg ha jók a helyi alapanyagok.
Márpedig Olaszországba ne lennének azok?
Annyi topeai hagymát vettem, hogy felcsaphattam volna a kemping hagymaárusának.
Igen, pont olyan finom, mint amilyennek leírják.
Ha kocsival érkezem ide, telepakoltam volna tropeai hagymával az egész csomagtartót.
De sajnos a repülőre egy darab hagymát sem nem engednek fel, így hát kénytelen voltam helyben fogyasztani annyit belőle, amennyi belém fért.
Másnap reggel két dolog ébresztett minket.
- Hát azért dolgoztam egész évben keményen, hogy idejöjjünk, és itt bosszantsatok engem? - okította hangosan és magyar nyelven egy anyuka megszeppent hét-nyolcéves forma gyerekeit a szomszéd szálláson.
Duda.
- Fresh Fish!
Duda, duda, duda.
Egy halárus, aki a csomagtartóból, fagyasztós ládikókból kínálja portékáját.
Gyorsan kirohanok, kérek öt calamarit, hetet tesz be a zacskóba.
Feleannyiba kerül, mint a pesti Lidl-ban a fagyasztott.
Mára meg is van az ebéd.
Frissen sütve, beirdalva, kapribogyós, szardellás, olívaolajas, citromos, fokhagymás öntet rá, mellé egy szelet puha kenyérrel...
Mennyei.
Irány a tengerpart.
A vízből csodálkozhatunk rá a sziklákra épült házakra.
Fenomenális.
Bár itt lakni biztosan nem könnyű.
Az a sok hegynek fel, hegynek le...
Este hatalmasat sétálunk Tropea gyönyörű óvárosában.
Lépcső, emelkedő mindenfelé.
Másnap főzés, tengerpart, este óváros.
Harmadnap ugyanez.
Átvedlünk unalmas turistákká.
Három nap elteltével viszlát Tropea, irány Pizzo!
Pizzo alig fél óra vonattal.
Az állomástól a szállás gyalog másfél km.
- Menjünk gyalog!
- Várj, mégse.
Egy városnéző kisvonat parkolt az állomás elé, aprópénzért visznek el az óvárosig.
Recsegő hangszóróból üvölt a vooláré óóó, vidáman döcögünk.
Hát mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy ma kisvonattal is fogunk közlekedni.
És akkor még nem láttuk a nap végét.
Egy tuc-tuccal mentünk Enikővel bevásárolni a két kilométerre lévő nagyboltba.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Kisvonatból ki, óvárost még megcsodáljuk, a lélegzetelállító kilátást is a horizontra.
Pizzo, akárcsak Tropea, jó magasra, függőlegesen, mészkősziklákra épült város.
Meredek, macskaköves utcáin leereszkedünk a tenger felé.
A GPS mutatja az utat, merre van a Bookingon foglalt szállás.
Szerinte megérkeztünk.
A szállásunk sehol.
Hívjuk a házigazdát, olaszul próbál eligazítani telefonon.
Nem értjük.
Egy helyi, olasz bácsi siet a segítségünkre.
Ő sem találja a megadott címet
Kiszaladnak a közeli étteremből a pincérek.
Ők is keresik.
A trafikárus is kirohan.
Velünk tart.
Már kisebb felvonulás vagyunk.
Nagy feltűnést keltünk.
A körülöttünk tébláboló, kíváncsi járókelők hezitálni látszanak.
- Hová mennek ezek?
- Ez valami új helyi szokás?
- Esetleg csatlakozzak én is?
Az olaszok imádnak csoportokba tömörülni.
Elszántan (mi csatakosra izzadva, a hőguta közelében - a helyiek jól bírják a ) vonulunk az 1000 fokban hegynek fel, hegyről le, keressük a szállást.
Megvan!
Segítőink elégedetten szélednek szét.
A járókelők csalódottan veszik tudomásul, hogy immár nincs itt számukra látnivaló.
Innentől kezdve nem tudunk Pizzoban úgy kilépni az utcára a következő napokban, hogy ne integessünk jobbra, balra újdonsült ismerőseinknek.
Buongiorno!
Ciao!
Arrivederci!
Errefelé jóval kevesebb a turista, mint Tropeában, így a helyiek egyből megjegyeznek minket.
Magyar szót nem is hallunk.
Újra átvedlünk unalmas turistává: tenger, főzés, lépcső-, akarom mondani városlátogatás.
A helyi kajanevezetesség itt a fiainknak kedvez, akik a hagymáért annyira nem rajonganak, a fagyiért viszont annál inkább.
Márpedig a híres calabriai fagylalt, a Tartufo di Pizzo szülővárosában vagyunk.
A Tartufo olaszul szarvasgombát jelent - ez ihlette ennek a fagylaltdesszertnek a formáját is.
Ez a fagyi azonban csak kinézetét tekintve hasonlít egy erdei szarvasgombára.
Mesterien elkészített fagylaltgolyó, kétféle fagyiból, folyékony csokoládéval töltve, kakaóporral vagy reszelt csokoládéval bevonva.
Fiaink fagyiztak reggel, délben, este, letesztelve Pizzo híres fagyizónak összes Tartufo fagylaltját.
Mi felnőttek maradtunk az olasz spritz vonalon: megkóstoltuk a limoncello spritzet, az aperol spritzet, a hugo spritzet, a campari spritzet.
Aztán én személy szerint maradtam a grappa nevű törkölypárlatnál, az jobban ízlett.
Ettünk pizzát, tenger gyümölcseit, főztem ilyen pastat, olyan tésztát, plusz főztem articsókás tortellinit vajas spárgás mártásban, gombás tortellinit tejszínes erdei gombamártásban.
Olyan steakek köszöntek rám a boltba, hogy muszáj volt hazavinnem és megsütnöm egy szelettel belőle (1 szelet majdnem két kiló volt).
Azok a mindenfelé kapható, sütnivaló kolbászkák is nagyon finomak voltak, és roppant egyszerű volt elkészíteni őket.
Reggelire két pofára ettük a friss, lédús paradicsomot, mozarellát, helyi szalámit, mortadellát, a töltött croissantokat kapucsínóval.
Nem éheztünk.
Pont mint otthon. :)
Újabb három napnyi hedonizmus után irány Portici.
Aki utazik, bakizik.
Hát nem szombatra vettem meg hónapokkal ezelőtt a Nápoly felé tartó gyorsvonatra a jegyet?
Pedig szerdára kellett volna, hisz utolsó állomásunk, Portici, Nápoly alatt, található.
Az Amalfi parttal szemben, gyönyörű kilátással a Vezúvra - írják az útleírások.
Fogcsikorgatva megveszem meg egyszer a vonatjegyeket.
Portici.
Ez a városka neve, ahol utolsó, három éjszakás szállásunk található.
Bő négyórányi vonatozás Nápoly felé.
Amúgy az olaszoknak Nápoly: Napoli, és tényleg. Nápol - y...
Végre, végre, végre nem két kilométerre hegymenet kell bevásárolni három napra.
Portici központjában van a szállásunk, a boltok karnyújtásnyira.
Itt már síkabb a vidék, mint lent, délen.
A strand cserében kicsit messzebb.
Azért még aznap felfedezzük.
A vulkáni kőzetek aprózódásának hála errefelé fekete homokos a tengerpart, ami annyira különleges hangulatú!
Mi meg soha nem voltunk fekete homokos tengerparton, úgyhogy nekünk különösen.
Alaposan itt hagyta névjegyét a Vezúv.
A tengert körbeölelő sziklák is koromfeketék.
Ez a kisváros olyan Nápolynak, mint kb. Budapestnek Gyál.
Bár külön város, már beleolvad a nagyvárosba.
Minden csupa nyüzsgés, zizegés errefelé.
És az olasz embereknek annyi megbeszélni valójuk van egymással!
Vagy legalábbis így tűnik: minden sarkon, a tengerparton, de még a tengerben is akkora vehemenciával magyaráznak egymásnak!
Minket se hagynak ki a beszélgetésből: hozzánk szólnak az utcán, a boltba, a legnagyobb természetességgel, érdeklődve: honnan jöttünk, kik vagyunk?
A tengerpart tele van 80-90 éves hölgyekkel, urakkal, akik a fekete sziklákon ücsörögnek mindenfelé.
Pedig van itt elkerítve, csak időseknek fenntartott, kényelmes, napágyas rész a strandon.
Ám ezen a részen soha senkit nem láttunk a személyzeten kívül.
Valószínű errefelé senki nem érzi magát idősnek.
Meg is értem.
Mi is megfiatalodva tértünk vissza Dél-Olaszországból.
És bár jókat ettünk, érdekes módon mindannyiunk alatt pár kilóval kevesebbet mutatott a mérleg, mint amikor elindultunk.
A saját bőrünkön is megtapasztaltuk a mediterrán étrend jótékony hatásait.
No, meg a mediterrán életérzést.
Amit bárcsak elhozhattunk volna fizikailag is ide, magunkkal.
De 40x30x20 méretű kézipoggyászainkba csupán néhány hűtőmágnes lapult pluszban, visszafelé.
Na jó, bevallom, azért lélekben elhoztuk egy darabját a dolce vitának.


