Less be a magánéletünkbe!

Ünneplésből nincs hiány nálunk.

Hétvégén Enikő édesanyjának szép kerek 70-ik születésnapját ünnepeltük, messziről érkezett nagynénikkel, unokatestvérekkel, közeli és távoli családtagokkal.

Nálunk volt a hétvégi nagy családi muri központja.

 

Enikő már egy bő héttel azelőtt feltette a színes húsvéti dekorációkat.

Majd erre felaggatta a még színesebb születésnapi díszítést.

Pont úgy nézett ki a lakásuk, mintha a húsvéti nyúl ünnepelné nálunk a hetvenedik születésnapját.

 

Enikő édesanyjának születésnapi hétvégéje - így utólag is csak megerősíteni tudom - remekül sikerült.

Ettünk, ittunk, nagyokat beszélgettünk, még többet nevettünk.

Kirándultunk a Duna kanyarba.

Visegrádi várat látogattunk.

Voltunk moziba, étterembe.

Még a Retro múzeumot is meglátogattuk a közös nosztalgia jegyében.

 

Most pedig, épp hogy becsukta maga mögött az ajtót a születésnapi vendégsereg, már itt kopogtat a húsvét.

 

Idén a húsvéti ünnepeket otthonunkban, szűk családi körben tervezzük eltölteni.

 

Pénteken sütünk, főzünk, készülődünk.

Szombaton érkeznek hozzánk a szüleim, és a testvérem, ők hétfőig nálunk is maradnak.

Tojást festünk - ez jó kis családi program.

A felnőtteké a hagymahéjas, petrezselyemlevéllel díszített  tojások festése, a fiainké a színes tojásfestékkel való kreatív pacsmagolás.

Gyerekeink, bár már nem olyan kicsik, még mindig örömmel keresik húsvét vasárnap a kertben eldugott, nyuszi hozta, édes meglepetéseket.

Hétfőn édesapámmal és a fiaimmal meglocsoljuk édesanyámat, Enikő édesanyját, és Enikőt, - egy-egy húsvéti locsolóvers kíséretében. (Ha hirtelen nem jut eszembe semmi, mindig ott a jolly joker: "Piros tojás, fehér nyuszi, öntözésért jár egy puszi".)

 

Kedden pedig, miután jól kiünnepeltük magunkat Enikővel, újra itt várunk majd nagy szeretettel, reggel 8.00-tól a boltunkban, (memo: el ne felejtsük el az óraátállítást) ha kifogyott a hosszú hétvégén a nyomtatódból a festék, vagy egy új nyomtatóra van szükséged.

Színes húsvéti ünnepeket kívánunk neked!

Zsolt

 

- Biztos? A sötét éjszakába kóborolni vadidegen, sosem látott helyeken? Menjünk! - csillan fel a gyerekeink szeme, amikor bejelentjük nekik, hogy hétvégén Bariba megyünk családilag, Zsóka mama 70-ik születésnapja apropóján - és este 10 után landol a repülőnk.

 

A repjegyeket még időben és jó áron sikerült beszereznünk, ám minden jóban van valami rossz: ez esetben a jó ár kompromisszuma a késői landolás.

 

Első éjszaka a reptér mellett foglaltunk egy kiváló szállást.

A szállásadónk transzfert is kínált: éltünk hát a lehetőséggel az éjszakába kóborlás helyett.

Így hát csütörtök este landolás Bariba, mikrobuszba be, mikrobuszból ki, hopp, meg is érkeztünk!

 

A jó dél olasz levegő hamar ágyba parancsolt mindannyiunkat.

 

Ébredtél már úgy reggel, hogy azt sem tudtad hol vagy, és mit fogsz látni, ha kinézel az ablakon?

Hát én sem.

 

Először is a mosdót próbáltam megtalálni az idegen házban, sürgős volt, így túlságosan sokáig tartott a feltértépezés.

Este még tudtam hol található.

Ám reggelre esküszöm valaki átrendezte a szállást belsőépítészetileg.

Vagy csak én voltam túl kótyagos a levegőváltozástól.

Először a fiaimhoz nyitottam be, majd anyósomra sikerült ráriasztani, végül a konyhába landoltam, hopp ott egy másik folyosó, kanyar, és végre, megvan!

Sikeresen felébresztettem az egész társaságot kis akciómmal.

Sebaj, nem aludni jöttünk, végül is már reggel 6 óra, és vár ránk egy felfedezni való ország odakint!

 

Egy 120 négyzetméteres, tipikus, zegzugos olasz házban szálltunk meg.

Barátságos konyhájából egyenesen a mandarin és citromfákkal teli, madárcsicsergős kertbe léphetek ki.

A fák roskadoznak a sok színes gyümölcstől.

Megkóstolok egy érettnek tűnő mandarint, a maradék álom is kiszökik a szememből, olyan savanyú. 

Hát végül is... úgysincs kávénk.

Egy-egy kézipoggyásszal érkeztünk, bevásárolni meg este már nem volt mikor és hol.

Reggelink sincs, így hamar búcsút veszünk a szállásunktól, és irány az 1 km-re lévő vasútállomás.

A célállomásunk: Polignano a Mare.

 

Útközben betérünk egy hívogató kis pékségbe, ahol felmarkolunk hat gőzölgően friss csokis croissantot, amit aztán útközben fogyasztunk el az állomás felé menet.

Hosszan csodálkozó, megrökönyödve minket bámuló pillantások kereszttüzében.

Hát persze.

Erről a vidékről, Pugliából indult a slow food, azaz a lassú étkezés mozgalom.

Ez a hat zilált turista - rohantunk, hogy le ne késsük a vonatot - meg itt, sietősen, UTCÁN  eszi a nagybetűs olasz reggelit, a croissantot, ahelyett hogy leülnének vele ráérősen, egy cappuccino társaságában.

 

A vonatot végül nem mi késtük le: a vonat késett le minket.

Nem először és nem utoljára.

Itt is elég sajátosan értelmezik a menetrendet, húsz perc ide, harminc perc oda... bagatell.

Hát, végül is, nem munkába rohanunk, belefér.

 

A vonat indulásától számítva 30 percen belül már meg is érkeztünk Polignano a Mare-ba.

Vidám olasz tuctucosok invitálnak járműveikhez városnézés gyanánt, ám mi a fülsiketítő olasz slágerektől dübörgő tuctucok helyett a csöndes gyaloglást választjuk.

Első utunk egy kávézóhoz vezet, ahol végre megihatjuk az első igazi olasz cappuccinónkat.

Igazából kávét szerettem volna, ám a cappuccinót is meg akartam kóstolni.

És mivel az olaszok furán néznek arra, aki délután cappuccinót iszik, hisz az náluk reggeli ital, úgy voltam vele, ha Olaszországba jössz, élj úgy mint az olaszok.

 

Mi a cappuccinótól, a gyerekek a forró csokitól újult erőre kapva nyakunkba vettük ezt a csodás dél olasz romantikus kisvárost.

Fehérre meszelt házak, szűk utcák, a tengerpart fölé meredező sziklákba vájt épületek, hangulatos óváros, hamisítatlan olasz életérzés mindenhol.

Voolaree, ooo - énekelhetnénk közben - a híres olasz slágernek az énekesével, aki ennek a kis városnak a szülöttje, és akire itt annyira büszkék, hogy egy három méter magas szoborral is tisztelegtek neki a tengerparton.

Az éhség minket is utolér, így megállunk egy random pizzériánál az óvárosban megenni életünk egyik legolcsóbb és legfinomabb pizzáját.

Városlátogatásunk utolsó pontja az egyik legtöbbet fotózott öböl Olaszországban: a Lama Monachile.

Innen már a közelben lévő állomás felé vesszük az irányt. 

 

A következő úticél ugyanis a vonattal Polignano a Mare-tól egy megállónyira lévő Monopoli. (Vagy ahogy itt mondják: MonÓpoli.)

Nem, nem a népszerű társasjátékjáték, hanem egy dél olasz kisváros az olasz csizma sarkánál.

Itt foglaltunk szállást a következő két éjszakára egy csodás, tengerparti apartmanházban.

Mivel még nincs turistaszezon, szinte féláron lehet most nyárhoz képest szállást bérelni errefelé.

 

Miután a Giulia nevű szállásadónktól (biztos van valahol egy Rómeó is) átvesszük a kulcsokat, és ideiglenes, gyönyörű otthonunk, lesétálunk a közelben lévő kisboltba bevásárolni.

Mortadella, proschutto, különböző sajtok (az egyik, mint utólag kiderült, olyan büdös, hogy a pálpusztai sajt mesterei térden állva könyörögnének a receptért -de azért persze nagyon finom), olajbogyó, valami finom helyi kolbász, hogy legyen estére sütnivalónk, panini kenyérkék... hamar megtelik a kosarunk minden helyi jóval.

Vigyáznunk kell, nehogy elragadtassuk magunkat - pontosan be kell mérni, mennyit fogyasztunk, repülővel ugyanis nem igazán lehet hazahozni élelmiszert.

Még beugrunk egy fagyizóba dzselátózni, azaz fagyizni - itt megtanuljuk, hogy olaszul a pisztáciát nem pisztáccsiónak ejtjük, hanem pisztákkhiónak - ha még sokat maradunk itt, akarva-akaratlanul megtanulunk olaszul.

Szép nyelv: rendkívül dallamos, temperamentumos - jó hallgatni a helyieket, még ha egy kukkot se értünk abból, amit mondanak.

És jó nézni is a helyieket: az olaszoknak hatalmas érzékük van a divathoz.

Szinte mindenki körülöttünk - magyar szemnek szokatlanul - jól öltözött, mint akit skatulyából húztak ki.

 

Ránk borul az esti alkonyat.

Körülöttünk most kezd életre kelni az eddig álmos Monopoli - estére megtelnek az utak, a terek, az éttermek, a tengerpart, nyüzsög a város.

Mi már kinyüzsögtük magunkat - egy gyors, otthoni vacsora, és már olasz álmainkat alusszuk a tengerpart fel-fel szűrődő morajlása közepette.

 

Másnap, egy kiadós reggelit követően nyakunkba vesszük Monopolit.

Az útikönyvek azt tanácsolják, vesszünk el a labirintusszerű óvárosában: hagyjuk, hogy vigyenek magukkal a kis utcák.

Szűk, kanyargó sikátorok, hangulatos terecskék, régi vár a tenger partján:  a történelmi múlt itt lenyűgöző kilátással párosul.

Itt egy székesegyház, ott egy bazilika, amit még látni kell...

Közben egy hangulatos étteremben elfogyasztjuk életünk második legfinomabb pizzáját, és életünk legfinomabb olasz focacciáját.

 

Estére lejártuk az összes lábunk.

A lelkünk teletöltve tipikus olasz kisvárosi bájjal, olasz életérzéssel.

Úgy aludtunk, mint a bunda.

 

Azaz aludtunk volna, ha éjszaka el nem éri Olaszország partjait a korántsem szelíd Mónika ciklon.

Úgy rázta az ablakokat, mint aki rettenetesen haragszik a világra.

Úgy morajlott alattunk a tenger, úgy süvített a szél be minden nem létező résen hangoskodva, hogy bármennyire fáradtak is voltunk, nehezen tudtuk csukva tartani a szemünket.

Summa summárum, végül reggel lett hálistennek, és bár a morajlás és a szél nem hagyott abba, valahogy nappali fénynél nem tűnt olyan hangosnak és szokatlannak.

 

Elbúcsúztunk tengerparti szállásunktól, és Monopolitól is.

Irány Bari!

Hátunkon a házunk, azaz a cókmókjaink.

Ma megsétáltatjuk a kézipoggyászaink.

A repülőnk késő este indul - addig van időnk bejárni Bari minden érdekes zugát - hátizsákostól, mindenestől.

 

A vonat hamar beér Bari központjába, (külön tetszett még a vonaton, hogy mindig bemondták, készítsük elő a jegyeket, mert jön az ellenőr) ahonnan amerre a szem ellát, hatalmas pálmafák lengedeznek mindenfelé.

Mit lengedeznek: hajlonganak eszeveszettül, mert a szél az itt is olyan erős, hogy azon rimánkodok, csak a fejünkre ne fújjon valamit a városlátogatás során.

Megcélozzuk mi is azt az utat, amin a tömeg elindul.

Az irány jó, ez Bari "Váci utcája".

Egyik híres divatház a másik mellett bő kilométeren át.

 

A széles, impozáns épületekkel, kirakatokkal és pálmafákkal szegélyezett út az óvárosba torkollik.

Gribe-gurba sikátorok halmaza vár itt is.

Mindenfelé belátni a porták mögé, az otthonokba.

Itt épp egy nagy család üli körbe a nappalit,  amott valaki tévét néz, a következő sarkon egy olasz mamma gyúrja a tésztát a konyhája előtt, háta mögött az ajtó kétfelé, sarkokig tárva nyitva.

Mellette zacskózva a helyi híres tészta, az orecchiete: 2 euróért vihető.

 

Vinnénk, de végül mégse visszük.

Inkább megkóstoljuk egy helyi trattoriában frissen elkészítve, valami isteni finom szósszal.

Ettünk, ittunk kávéztunk, meglátogattuk itt is a tengerpartot, - ahol kifújta belőlünk az összes szuszt a brutálisan erős szél.

Bari látnivalói közül kihagyhatatlan a Szent Miklós Bazilika, ahol maga Szent Miklós van eltemetve.

Itt volt egy szobor, amihez mindenki odament, és megsimogatta a lábát.

Mi sem hagytuk ki ezt a mozdulatot, odaléptünk egyenként szoborlábat simogatni - biztos ami biztos.

Beültünk még egy cukrászdába egy utolsót fagyizni, (a mangófagyijuk ízének selymessége még most is a szánkban) croissantozni - majd vissza a központi pályaudvarra, és irány a reptér.

Ezúttal volt időnk szétnézni a reptéren is, plusz megpihentünk a hazaút előtt.

 

Ha Olaszországra gondolok, elsőre mindig a térdig lejárt, sajgó lábaim jutnak eszembe, utána kúszik be a látnivaló és a hangulat.

Tény és való, látnivaló van bőven, a hangulat pedig nagyon... olaszos.

 

Életembe nem szolgáltak ki annyiszor énekelve mint ezen a hétvégén itt, Puglia régiójában.

Énekelve mérte dobozba az olajbogyót a középkorú hölgy a boltba, énekelve adta át az üveg "muszájmegkóstolni" bort a fiatal srác a delikátban, és énekelve kaptam a vonatjegyet is.

Amikor éppen nem énekelnek errefelé az emberek, akkor beszélni szeretnek egymással.

Széles gesztusokkal kísérve mondandójukat.

Nagyon szeretnek szóba elegyedni vadidegenekkel - minket is sokszor megszólítottak - ám sajnos a nyelvi korlátok miatt sok mindenről nem tudtak velünk értekezni.

A vidám hangulat végighömpölyög a szűk utcácskákon egészen a tengerpartokig -és ott zsizseg a vonatokon, a buszokon, a megállókban - amerre csak járunk.

Tudnak itt élni.

Tudnánk itt élni.

 

Nos, tény, mindenhol jó, de legjobb otthon.

Nekünk mégiscsak itt a világ közepe.

Irány hát haza.

 

Volt bennem egy kis félsz, hogy vajon felszáll a repülőnk ilyen szélben.

Nos, játékosan megrángatta kissé a gépünket, de végül gond nélkül felszálltunk.

És gond nélkül landoltunk másfél órával később Ferihegyen -  elvégre itt vagyok, és szorgalmasan írom úti kalandjaink.

Zsolt

Mi a közös egy éber határőrben és egy riadt kisegérben?

Hát mi!

Máris elmeséljük.

 

Az iker fiaink már kifelé tartanak a gyerekkorukból.

Ez volt az első olyan születésnapjuk, amikor nem tárgyi ajándékot, hanem élményt kértek tőlünk ajándékba.

Méghozzá a magyar határ mellett lévő Sutzmannsburgban (továbbiakban magyarul Locsmánd) található Sonnentherme fürdőbelépőt.

Mert hogy ott - állítólag, Tik-Tokon látták - nagyon de nagyon jók a csúszdák.

 

Úgyhogy irány Locsmánd!

Online megvettük a fürdőbelépőket, a Bookingon lefoglaltunk egy fürdő közeli, szép apartmant.

 

Péntek délután indulunk, alig pár óra a szállás, bőven odaérünk.

Mivel sok programunk péntekre nincs, úgy döntök, tegyünk egy kisebb kört Ausztria keleti részén, nézzünk kicsit körül, ha már itt vagyunk.

Az osztrák határ egy kis fülke, előtte határőr.

Lelassítunk, vet ránk egy átható, szigorú pillantást, majd int, mehetünk tovább.

 

Locsmándon most csak átrobogunk, a közeli, dimbes-dombos táj felé vesszük az irányt.

A gps-t úgy állítjuk be, hogy ne menjünk kétszer ugyanazon az útvonalon.

Nézelődünk, szívjuk magunkba az osztrák erdei levegőt, kanyargunk jobbra-balra az úttal, hegynek fel, le, kis faluból ki-be, míg egyszer csak egyikünk megszólal:

- Te, az ott nem a határ?

- Milyen határ?

- Hát a magyar határ!

De.

Az.

Úgy állítottuk be az útirányt figyelmetlenül, hogy a gps szépen visszavitt minket Magyarországra.

 

Határőr kis fülke előtt.

Int, ránk se néz.

Még jó, hogy nem néz: mindannyian pukkadozunk a nevetéstől.

Főleg, miután belegondolunk, mit fog szólni a másik, szigorú határőrünk, amikor újra meglát bennünket, hogy - ismételten - át akarunk menni a határon: Ausztriába.

- Hátha elfelejtett.

- Egy fehér kisbuszt nehezebb elfelejteni, mint egy átlag kisautót.

- Remélem nem azt fogja hinni, hogy...

És itt mindegyikünk előhozakodik a maga képtelenebbnél képtelenebb verziójával.

Fetrengünk a nevetéstől, pedig talán nem is olyan mulatságos.

Ám a magyar ember saját figyelmetlenségén is jól tud mulatni.

Olyan jól szórakozunk, hogy végül észrevétlen megyünk át Ausztriába ismételten a határon. Kint sincs az a bizonyos, szigorú határőr.

 

A szállásunk patikatisztaságú, szépen berendezett.

Két szoba nappali-ebédlő. A kulcsot egy kóddal ellátott dobozból vesszük ki, az útmutatót levélben kaptuk meg előre a házigazdáktól.

Nagy udvar, grillező, hatalmas terasz. Ráadásul mi vagyunk az egyetlen vendégek a többapartmanos házban.

Elugrunk bevásárolni a közelben lévő Billába, majd összeütünk egy gyors, finom vacsorát osztrák ízvilágban.

 

A szombati napunk a Sonnentherme fürdőé.

Rendezett, egyértelműen számozott, végtelen területen elterülő ingyen parkoló vár minket a fürdő előtt.

A beléptetés zökkenőmentes, magyarul szól hozzánk a jegykiadó hölgy.

Nem jártak még nálunk?

Mindent részletesen elmagyaráz, itt a csúszdás, rész, ott a kisgyerekeseké, erre van a relax medence, amott a fürdő étterme...

Még térképet is ad.

A fiúk hamar megtalálják a csúszdákat, mi pedig lehuppanunk a paravánnal elválasztott pihenőszékkupacok egyikére.

Sok fürdőbe jártunk kis hazánkba, de ilyen paravános megoldást nem láttunk még.

Minden család, nagyobb társaság le tudja választani magát, kis privát szférát teremtve a nagy nyüzsgés közepette.

Ráadásul a paravánokon törülközőszárítók, akasztók, praktikusan, minden kéznél.

A nap hamar eltelik, bár tény: ennél csendesebb, tágasabb fürdőkhöz vagyunk otthon szokva.

Ám ez egy gyerekbarát fürdő, így ha nekünk, felnőtteknek nem is az álom wellness, a fiainknak az.

Odavannak a csúszdákért, a medencékért, a hangulatért, mindenért. Ami nekünk már túl sok, túl zajos, azt ők mind imádják.

 

Hazafelé tartva lelkesen mesélik csúszdás élményeiket.

Még az apartmanhoz érve se hagyták abba.

 

Pakolunk kifelé, majd befelé, közben be nem áll a szájuk, amikor...

- Állj! Mi mozog ott?

Az ebédlő sarkából egy riadt szemű kisegér néz ránk elképedve, majd szaporán futásnak ered.

A gyerekeink utána vetik magukat.

Körbekergetik a tágas ebédlőben, ám az egér gyorsabb, egy-kettő nyoma vész a konyhaszekrény környékén.

 

Most mi legyen? - néznek ránk a fiaink bociszemekkel.

Még sosem volt szerencséjük egérrel egy légtérben tartózkodni házon belül.

- Hát mi legyen.

Semmi.

Az egér fél tőlünk, nem mi tőle.

Nem, éjszaka nem fog rámászni senkire, távol tartja magát tőlünk.

Igen, hagyhatunk neki egy kis ételt egy papírtányéron a földön.

 

Másnap reggelre a földön hagyott egéreledelnek nyoma se volt.

Hálistennek az egérnek sem.

 

Kényelmes reggeli, ráérős pakolás.

Valaki megjegyzi, remélhetőleg az egér maradt.

 

Indulunk hazafelé.

Ki osztrák kalandunk itt véget is ért volna, ám az ámenre csak marad egy kis csavar.

 

- Ne vásároljunk be ezt-azt Ausztriában, ha már itt vagyunk?

De.

 

Irány a Billa.

Zárva.

Odébb egy Lidl, csekkoljuk.

Zárva.

 

Hát,igen, most már tudjuk: Ausztriában zárva vannak vasárnaponként a boltok.

Mint ahogy nálunk is zárva az offline MintaPrint boltunk hétvégente.

 

Hát igen, hamar belendült nálunk is az idei év.

Kettőt pislogtunk, és tessék!

Már február vége.

 

A sarkon már fordul is be a derűs tavasz.

Remélem, sok jót hoz magával mindannyiunknak.

Kilenc személyes kisbuszunkat degeszre pakolva családtagokkal és csomagokkal indultunk neki a nyárnak.

Az úti célunk: Montenegró, onnan pedig: Albánia.

Albániában voltunk már két éve,  (IDE KATTINTVA olvashatod el akkori úti beszámolónkat), ám Montenegróban még soha.

Eredetileg csak Montenegróba készültünk volna nyaralni, végül erősen visszakívánkoztunk Albániába is.

Úgyhogy olyat tettünk, amit még soha: visszamentünk ugyanoda, ahol egyszer már voltunk. (Mi olyan típusú nyaralók vagyunk, akiknek a mottója: az élet túl rövid, hogy kétszer visszamenjünk ugyanoda nyaralni. Nos ezek szerint mégsem...)

Egy csütörtöki napon, hajnali négykor kigördültünk házunk udvaráról nagycsaládostól, csomagostól, jókedvűen fogadkozva, hogy minden nyűgünket és rossz kedvünket szépen itthon hagyjuk, megvárnak azok úgyis.

Délután négykor Sutomoreban, Montenegróban már úgy káromkodtam magamban, hogy egy szíki kubikus sírva könyörgött volna a receptért: az interneten lefoglalt szállásunk nem létezett.

Illetve nem ott, ahová a megadott cím mutatott: ott ugyanis egy romos épület állt.

A házigazdám, akivel Google fordítóval lelevelezgettem előtte a szokásos 'mikor érkezünk?'-et, nem vette fel a telefont elsőre.

Később igen, ám abban sem volt köszönet, mert semmilyen nyelven nem beszélt a sajátján kívül, amiből én nem értettem egy kukkot sem.

Summa summárum, fél óra nagyon döcögős oda-vissza kommunikáció után annyit kibogoztam, hogy buszmegálló, ott vár.

Na de könyörgöm, hol van itt, ebben a színes, zajos nyüzsgő nyaralóparadicsomban a BUSZMEGÁLLÓ?

Becsületemre legyen mondva, némi céltalan kóválygás után megtaláltam. Leparkolok.

Középkorú, kedves hölgy integet egy busz mellett, egymásra ismerünk ismeretlen: ő a szállásadónk, Maria.

Inti, hogy utánam, és fürgén nekilódul gyalog a buszmegálló mögötti alagút utáni kapaszkodónak.

Magasra futó szűk, hajtűkanyargós utcácskák.

Hű, ez egy deja vu érzés!

Mintha Kavalában járnánk. (Meggyűlt ott is a bajom a szűk helyekkel, ITT ELOLVASHATOD).

A kuplungom füstöl a negyvennyolc fokban, Maria gyorsan gyalogol felfelé, ám a degeszre megpakolt kisbusznak ez lassú.

A családom felajánlja, kiszállnak, hátha úgy könnyebb.

Vonulunk, mint egy kisebb tüntetés: elől Maria, aki minden második ház udvarába harsányan beinteget, egyúttal felhíva ránk a figyelmet, aztán a gyerekek, akik tartani bírják a tempót, utánuk Enikő, majd az édesanyja, és a tágabb család többi, velünk lévő tagja, a sort pedig én zárom a kisbusszal, mely kétségbeesetten pöfögve próbálja a tudomásomra hozni: ezen a kis szűk kapaszkodón ez a tempó neki nem smakkol.

Minden jó, ha a vége jó, öt kapaszkodón túl, négy hajtűkanyarral, és pár szűk utcácskával odébb tágas udvar fogad nagy parkolóval, csodás kilátással a környező házakra, és a tengerre.

Igazi nyaralós látkép, vallom be magamnak, megérte ide felclaplatni.

(Bár annak szívből örülök, hogy tágas a parkoló, nem mint anno Kavalában ahol egy kisebb tömeg szurkolt nekem hogy be tudjak manőverezni egy nagy busszal egy icipici betonkockába, csíknyi utcácskából ráfordulva.)

Csomagokat ki, fürdőruhát fel, vissza a buszba, irány a tengerpart.

Még elkapjuk a nap utolsó óráit egy frissítő fürdésre.

El is kaptuk: a tengerpartról haza igyekvő tömeggel együtt.

Nem volt egyértelmű hogy most merre menjek, egy tábla mutat ugyan egy parkolót, ám ebben az embertömegben lépésben merek csak vezetni, vagyis inkább mégsem, rükverc, visszatolatok egy üzlet parkolójáig.

A parkolónál nagy tábla hirdeti, hogy itt parkolhatsz ha vásárolsz.

Beszaladok, veszek pár üveg hideg vizet, elámulok, milyen olcsó itt minden (a szállásunk is az volt, miért is csodálkozom).

Blokkot a szélvédőre, a fiaim, családtagokat magam elé terelem, megfogom Enikő kezét, és elindulunk a lenge öltözetű, szalmakalapos, felfrissült tömeggel szembe.

A tengerre vezető utca két oldalán szuvenírboltok, úszógumi és gumimatrac kereskedők váltják egymást a kebabossal, és a frissen sült tengeri herkentyűiket papírdobozban kínáló árusokkal.

Hamar rájövünk, hogy a strandszakaszok nagy része a parton sorakozó magánhoteleké.

Szerencsére van szabad strand is.

Odamegyünk.

Elámulva nézem, honnan, melyik partszakaszról távozhatott a velünk szembe jövő tömeg, mert itt a szabad strandon annyian vannak, hogy egy megjegyzést sem lehet elejteni.

Átbukdácsolva egy halom törülközőn, pár csupasz lábszáron, az összevissza kiálló napernyők elől kapkodva fejünket, azért végül tényleg ott vagyunk, ahol lennünk kell: közvetlenül a lábunk előtt a hűs, kék tenger.

Ha mindannyian egyszerre bemegyünk a vízbe, a helyen, ahol állunk, elférnek a cuccaink - kalkulálunk.

Persze, csak úgy szerényen, törülközőnyi hely van épp.

Oldalra lehetetlen terjeszkednünk, ellenben felfelé igen: új babilon épül az egymásra dobott törülközők, szemüvegek, pólók és nadrágok tömkelegéből.

Csak lazán, elvégre nyaralunk.

Idegeskedni itt ilyen apróságokon, mint a heringmódi, biztos nem fogunk.

Másfél óra hűsítően jóleső, vidám fürdés után vissza a katlan melegre forrósodott kocsiba, irány a szűk utcácskák keresztezte szállásunk.

Illetve irány... de merre???

A Vodafone egy halom üzenettel fogad, miszerint nem tetszik neki hogy a szokásosnál többet használom a telefonom, ráadásul külföldön, így az én érdekemben gyorsan letiltott minden szolgáltatásáról. (Nem sokkal később kiderítem, hogy ebben az országban a világjegy nem érvényes csak Albániában.).

Mindenki maximálisra pörgette a memóriáját: igen, erre már jártunk, ne ne arra fordulj, inkább erre, ez ismerős, várj, most hol is vagyunk, nem erre tuti nem jártunk, egyirányú, ne menj be, hopp, zsákutca, fordulj ki, inkább itt vissza, na jó, és ott fel, azt hiszem ott, az a ház, nem mégse, inkább amaz, ez, igen, ez itt, hurrá megérkeztünk!

Nos, így kezdődött a mi kis nyaralásunk...

Ami aztán nyugodtabb mederben folytatódott tovább.

A bosszantó kalandok nagy részét hálistennek az első napon letudtuk.

Másnap már egy Bar nevű szomszéd településen, gyönyörű, ősfás szabad strandon lubickoltunk a hűvösen hullámzó, sós tengervízben.

Montenegró olcsó, így boldogan  kóstoltuk körbe a helyi finomságokat: isteni pizzák, roppanós kis halak papírzacskóba, papírdobozos tengeri herkentyűk, árnyas fák alatt üzemelő kis családi étterem szerény, ám annál ízesebb kínálata...

Harmadnap ráérősen legurultunk Albániába, Ksamilba.

Útközben, ebédidő tájt betévedtünk egy autentikus albán étterembe, ahol olyan finom rizses, kemencébe sült csirkét és bárányt ettünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.

Ksamilban egy gyönyörű, ám elbeszélés szempontjából eseménytelennek mondható hetet töltöttünk egyik strandról ki, a másikra be üzemmódba.

Volt egy-két elszánt kísérletünk meglátogatni, megnézni ezt-azt, elvégre nevezetesség hátán nevezetesség követi egymást a környéken, de magyar embernek az embertelen forróság és az ókori romok nem jó páros, így ezt könnyedén feladtuk.

Azt hamar megállapítottuk, hogy itt Ksamilban az árak a Montenegrói árak másfélszerese (ott tényleg számunkra hihetetlenül olcsó volt minden), ám végül is ne csodálkozzunk, hisz ez Albánia legfelkapottabb nyaralóhelye.

Igazi albán Maldív-szigetek féle turistaparadicsom. (Az albánok nagyon szeretnek mindent külföldi nevezetességekről elnevezni.)

Végül is nem bántuk, a szállásunkon volt egy pöpec grillező. (Ugyanott szálltunk meg, ahol két éve is, egy kedves albán család üzemeltette hófehérre meszelt, barátságos apartmansoron a tenger mellett, Ksamil szélén, jó távol a zsúfoltságtól, ám jó közel ahhoz a sétányhoz, mely gyakorlatilag Ksamil összes strandját körbeöleli.)

A kedvenc ksamili halasunknál kezdtük a reggelt, (itt két éve hitelbe adták nekünk a halat ismeretlenül, mert nem volt nálunk készpénz, csak kártya, és az albánoknál kis helyeken nem igazán lehet kártyával fizetni -  ezt akkor még nem tudtuk. Ám legnagyobb ámulatunkra ideadták hitelbe az árut, hogy majd másnap bevisszük a pénzt.)

Aztán a hentesnél folytattuk a herkentyűket nem szerető családtagjaink kedvéért.

Magunknak friss halat, rákot, calamarit, kagylót, nekik esténként bárányt grilleztünk (előtte puhára főztük) pljeskavicát, kebabot - ajvárral nagyon finom volt mind.

Reggelire könnyű sonkát ettünk, olajbogyóval, fügével, habos házi vajat kentünk az albán lepénykenyérre, narancslekvárral, finom ceai mali-t ittunk mellé. Ez az albán tea, a balkáni hegyek csodaszere, mindenhol kapható, ezt isszák a helyiek is.

Kis albán érdekesség: itt szinte minden ház kapujára plüssállatokat lógatnak fel, a babona szerint ez távol tartja a rossz szellemeket.

Kis plüssállattól kezdve ember méretű mackóig mindent láttunk.

Némelyik plüss, szegény elég ijesztő volt: kikezdte az idő vasfoga.

Régen szalmabábukat tettek a kapura, kerítésre, ajtóra, ezeket váltották fel idővel a praktikusabb plüssök.

A mi albán szállásunk ajtója felett is volt.

Egy másik érdekesség: Albániában a fejrázás igent, a bólogatás nemet jelent.

Az már csak hab a tortán, hogy a JO albánul azt jelenti, nem.

Tehát jó magyar szokás szerint hiába bólogatok lelkesen, és közben mondom hogy jó, jó, az albán illető abból csak annyit ért, hogy nekem valami nagyon nem tetszik. :D

Ezt bizony akaratlan eljátszottam, eljátszottuk ott párszor.

Hiába, a szokás nagy úr.

Nyaralásunk utolsó két napját Golemben töltöttük, előtte átkelve a gyönyörű, lélegzetelállító panorámájú Llogara hágón.

Golemben szinte minden féláron volt Ksamilhoz képest, a tengerparti ernyők bérlése, a boltokban az árak, a zöldséges...

Dőzsöltünk hát itt egy kicsit.

Megkerestük azokat a helyeket, ahol a helyiek is esznek (ezek jellemzően papírabroszos, szerényebb helyek - ami azt jelenti hogy nincs pálmafákkal és csili-vili feliratokkal körítve), és megkóstoltuk a helyi finomságokat.

Nem csalódtunk: jó ízű volt minden, amit elénk tettek.

Az albán emberek kedvessége, vendégszeretete újfent levett a lábunkról.

A vezetés stílusuk is elfogadható volt: sokan mondják, hogy kiszámíthatatlanul, kaotikusan vezetnek. Szerintem csak határozottan. :D

Tény, a totyorgást nem szeretik, és a szabályokra is fittyet hánynak, ám ezt leszámítva maximálisan odafigyelnek sofőrtársaikra.

Összességében egy csodálatos vakáción vagyunk túl.

Zsolt

Na jó, elismerjük, kissé hatásvadász ez a cím...

Ám nem alaptalanul: ugyanis idén tényleg Drakula és a vámpírok földjén festettük a húsvéti tojásokat...

Különös, kalandos ünnepünk volt.

És mivel egy kalandos hétvége kalandosan is indul... természetesen minden úgy kezdődik, hogy a határnál derül ki: lejárt két gyerekünk személyi igazolványa.

Reggel hatkor indultunk, kilenc körül már tudtuk, hogy nincs apelláta, lejárt személyivel bizony nem megyünk át semmilyen határon.

Itt döbbentünk rá, hogy ugyanezekkel a lejárt személyikkel megjártuk három hete Olaszországot úgy, hogy senki sem vette észre. Innen is látszik, mennyivel alaposabban az 'igazi' határőrök. :-D

Szerencsére minkét gyerekünknek útlevele is van, na de hol máshol, mint otthon az iratszekrényben.

Határtól irány hát haza, laza 240 kilométer...

Útleveleket felmarkol, dupla eszpresszót felhörpint (az idegeinkre két Xanaxal vastagon megkent, méregerős pálinkával kísért szendvics lett volna a gyógyír - bár alapjában véve sosem élünk gyógyszerekkel. Na jó, pálinkával igen, ám nem amikor autóba kell ülni.)

Aztán vissza a határhoz.

Ezúttal már átmehetünk, a határőr széles mosolya kíséretében. Feldobtuk a napját.

A határ után, - ami oda vissza majd újra oda 240 x 3 azaz 720 laza kilométer - 'Na erre ma még nem jártunk!' felkiáltással nekivágunk az előttünk álló további 460 kilométernek.

Végül is, a nagyja már hátra volt... (És most te is, én is nevetünk, de nem egyformán...)

A végállomás Törcsvár: nagycsaládi találkozó.

Hatalmas ház, három éjszakára csak az itt összegyűlt családunké: unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, testvérek, és gyerekeik lakják be az emeleti szobákat, a földszinten található tágas nappali-konyha-étkező pedig a nagy családi összejövetel, ünneplés fő helyszínévé avanzsálódik.

Kint gyönyörű, fedett terasz, kis játszótér, grillező - és rengeteg hó.

Visszamentünk a télbe.

Ennyi havat évek óta nem láttunk.

A gyerekeink legfőbb játéka az udvaron a hógolyózás lett az unokatestvérekkel, hónyúlépítés, és a 'Hogyan tudunk minél rövidebb idő alatt minél több ruhát a lehető legvizesebbé tenni' játék fődíjára való hajazás.

De ne rohanjunk ennyire előre, egyelőre csak péntek este kilenc óra.

Megérkezünk.

Már mindenki ott, nagy a találkozás öröme, szívből jövő ölelések, vidám koccintások, finom vacsora a nagy asztaloknál, majd éjfél körül mindenki elvonul rápihenni a következő napra.

Szombaton délelőtt a közelben lévő Drakula vára felé vesszük az irányt.

A Törcsvári kastély valójában Erdély egyik legépebben megmaradt középkori kastélya.

Bár sokan Drakula nevéhez kötik, gazdag történelme azért ennél sokkal messzebbre mutat.

Ráadásul Drakula grófhoz annyi köze van igazából, hogy pár napig itt vendégeskedett.

A két őrt álló hegy közé, a sziklafalra épített kastély nemcsak festői látvány, hanem tényleg ideális helyszíne lehetne bármilyen horrorfilmnek.

És nemcsak külsőleg: zegzugos, sötét, hosszú lépcsőlabirintusai, keskeny folyosói simán beleillenek bármilyen klisébe, amit a horrorfilmek helyszíneiről gondolunk.

Ezt leszámítva vagy inkább ezzel együtt gyönyörű kívül-belül.

Bő délelőttünk rámegy, hogy a kastélyt jól körbejárjuk, mindent megcsodáljunk rajta és benne.

A várlátogatás és rögtönzött időutazás után átverekedjük magunkat a reggel óta hatalmasra duzzadt turistatömegen, a végtelen zsibvásáron, ahol Drakula bögréktől, pólóktól és álarcoktól kezdve gizikétől a gőzekéig mindent IS árulnak: irány vissza a szállásunk.

Fontos feladat vár ránk, tojásfestés. 

Érdekes alakú növényeket gyűjtünk, harisnyákkal a tojásokhoz kötözzük, rögzítjük, majd a tojásokat hagymahéjba főzzük. A végeredmény: gyönyörű mintás, csudapiros tojások.

A B csoport, azaz a gyerekek csapata is lelkesen és tetőtől talpig percről percre festékesebben gyártja a kék, zöld, lila, piros, sárga, narancs színű márványozott, matricás, fóliás tojásokat.

Egy kis időre, lássunk csodát, még a kinti hóról is elfeledkeznek.

Aztán tüzet gyújtunk a kinti grillezőbe, előkerül rengeteg jófajta, sütésre előkészített bárányflekken, és Bukarestből, a neves Obor piacról származó, messzi földön híresen finom miccs. Megsütjük, hatalmas ünnepi lakomát csapunk remek hangulatban.

Húsvét vasárnapjának délelőtt ki templomban van, ki otthon ünnepel... mi a finom ünnepi piros tojásos, kalácsos, főtt sonkás reggelink után ezúttal egészen rendhagyó helyen, Rasnovon, vagyis Barcarozsnyón egy hatalmas, erdő közepén kiépített dinó parkban találjuk magunkat.

Lézerharc dinokkal, dino kávé, fákkal és dinokkal szegélyezett sétálóösvények mindenfelé, rengeteg dino csontváz, leírás a dino fajtákról, és még több kisebb nagyobb legnagyobb dinoszaurusz...

Ez a délelőtt elsősorban a gyerekseregnek kedvez, mi az ő örömüknek örülünk.

Meg néha megőrülünk, mikor gondolatainkba vagy halk beszélgetésekbe mélyedve talál meg minket egy-egy hangosan ránk bődülő hegyomlás nagyságú izgő-mozgó műdinó.

Akkorát ugrunk, mint egy nyuszihopp! Délelőttit torna kipipálva.

Délután a híres neves Brassó felé vesszük az irányt, ahol egy finom ebéd után előbb Brassó régi városrészének főterére, majd az ott található Románia legnagyobb templomába, a híres Fekete Templomba látogatunk el.

Nem ragozzuk túl: hatalmas, gyönyörű, látványos, és feledhetetlen kívül, belül.

A több száz darabból álló anatóliai szőnyeggyűjtemény, az ország legnagyobb orgonája, a háromhajós oszlopcsarnok a gótikus stílusú ablakokkal, a díszesen festett padok, a kőből faragott szószék... megannyi látnivaló, amit átsző a történelem és a hit markáns jelenléte.

Brassó régi városrésze is gyönyörű: mintha a régmúltban sétálgatnánk.

Nehezen szakadunk el onnan, ám lassan ránk esteledik, a gyerekek is nyűgösek már: irány vissza a főhadiszállás. Útközben még egy utolsó pillantást vetünk Brassópojána kilátójáról a mélyben lustán elnyúló város lélegzetelállító látványára.

Este folytatódik a közös sütögetés, ünneplés, családi anekdotázás, véget nem érő beszélgetésözön.

Reggel már csomagol, pakol a nagycsalád.

Gyors közös reggeli, könnyes búcsúzás, majd szétszéledünk a szélrózsa minden irányába: ki Bukarestbe, ki a szórványvidékre, ki Székelyföldre, ki Szovátára, mi pedig vissza Budapestre.

Az út visszafelé meglepő, ha nem lenne eseménydús: alig hagyjuk magunk után a havas tájat, az autónk mindenféle hibajelzéseket produkál, először csak kisebbeket, majd végül hatalmas STOP kiírás, fültépő sípolás, és valami motorhibára való figyelmeztető felirat villog a műszerfalon.

Gyanítom, rosszabb minőségű üzemanyag az oka... (Magyarországon az autópályán valahol tankoltunk utoljára).

Megállunk egy megbízhatónak tűnő benzinkúton, tele tank a drágább gázolajból, mellé egy kis még drágább adalékfolyadék, és láss csodát, tovább gurulunk. Hálistennek a lendülete hazáig ki is tart.

A szerelőt nem ússzuk meg, itthon egyből visszük szervizbe a járgányt, mégiscsak így a biztos. Az út feledhetetlen volt, a javítás költségei dettó.

Így mulat a magyar... :-D

 

Enikő és Zsolt

 

 

Négy évvel ezelőtt bedobtunk Rómában a híres Trevi kútba egy érmét.

A legenda szerint minden, ebbe a kútba bedobott érme elintézi, hogy tulajdonosa visszatérhessen ide.

Jelentjük, a legenda igaz: múlt vasárnap újra a Trevi kút mellett találtuk magunkat, egy újabb érmével a kezünkben.

Az utazásunk apropója: Enikő édesanyja belépett a 70. életévébe. Az össznépi családi ajándék pedig egy római hosszú hétvége lett.

Így kerekedtünk fel, gyerekestől, mi is, kíséretképp: elvégre úgy szép az élet, ha zajlik.

A repjegyeket hálistennek remek árakon sikerült lestoppolni, fapadosan. Azért a remek árnak is ára van: nincs nagy poggyász csak 40x30x20-as, és nincs elsőbbségi felszállás, se ülőhelyfoglalás előre, meg egyéb ándung.

Cserében másfél óra alatt Rómába repít a légitársaság. És elvileg ugyanannyi idő alatt vissza, bár nálunk ezt kivételesen sikerült megfejelnie plusz tizenkét órával - ám erről később.

A reptér Rómától kb 30 km-re, a tengerparthoz közel található, így adta magát, hogy a tengerparton foglaljunk szállást. Több előnyt is felsoroltunk mellette: időben kiérünk majd hétfő reggel a reptérre illetve most arra olcsó a szállás, szezonon kívül vagyunk.

Eredeti közlekedési tervünk az autóbérlés volt, ám végül erről lemondtunk: egyrészt tízszerese volt a 6+ személyes autók bérleti díja az 5 személyesekhez képest, másrészt Rómába amúgy se lehet akárhová csak úgy beautózni, pláne oda nem, ahová mi készültünk: a látnivalók sűrűjébe.

Nézzük hát a tömegközlekedést!

A szállást még innen, Budapestről lefoglaltuk Airbnbn: tengerpart mellett, reptérhez viszonylag közel, a leírás szerint a ház háta mögött ott egy Rómába vezető busz megállója, aminek egyik végállomása a reptér, másik a Vatikán mellett.

Nos, igen, ezaz stimmelt a leírásból, mediterrán módra.

A 'tengerpart mellett' pipa, a reptér közelsége is, ha úgy vesszük, hogy egy több kilométer hosszú (Európa egyik legnagyobb forgalmú reptere) reptér leghátsó csücske is a reptér és az elejéig van még mit menni négy keréken is.

A 'ház háta mögött a buszmegálló' is lazán volt értelmezve: elvégre nyolcszáz méterrel odébb is a ház háta mögött van, nem? :-D

Csak ne járná le az ember mindkét lábát előtte Rómába, mert akkor a nyolcszáz méter visszafelé már nyolcezernek tűnik...

A szállást délután lehetett elfoglalni, mi pedig péntek reggel már Rómában, akarjuk mondani a reptéren voltunk.

Miután lefutottuk még egyszer a 'kölcsönözzünk - ne kölcsönözzünk autót' köreinket, és megittuk az első finom olasz kávénkat - a gyerekeink pedig megették a legfinomabb olasz croissantukat, elindultunk megkeresni a buszunkat.

Azt tudtuk, hogy Cotral a neve.

Azt viszont nem tudtuk, hogy nemcsak egy Cotral busz van, hanem sok, és nem ugyanarra közlekednek.

Gyanútlanul felpattantunk hát az elsőre. Csodálkoztunk ugyan, hogy de hát ez nem is a Vatikán mellett tesz le, hanem Róma másik végében, ám sebaj, megjegyezzük a végállomását, ugyanide térünk majd vissza délután.

Mivel három napos tömegközlekedési bérletünkkel annyit utazunk városon belül, amennyi belefér, nem gond.

Ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak: elvegyülünk hát a helyiek között.

Irány a Vatikán!

Amikor négy éve Rómába voltunk kettesben, gyakorlatilag másfél napunk volt megnézni a várost.

Most három nap áll rendelkezésünkre, így szépen el tudunk minden fő látnivalót osztani.

Bár tény, Rómát harminc nap alatt se lehet tüzetesen bejárni, ha tényleg minden nevezetességét alaposan szemügyre szeretnénk venni.

Annyi itt a megcsodálni való, hogy minden következő célpont, ha nem sietünk túlságosan, két-három órányira van, ha sietünk, tíz percre.

Ám vissza a római tömegközlekedésre.

Egy átszállás a Vatikán metróval. Termininél kell váltani, rendben. Hoppá, elfelejtettük, hogy itt alaposan rá kell készülni a leszállásra, mert errefelé az a szokás, hogy nem várják meg, ameddig szépen elfogy a kifelé tartó embersereg, nyomul be azonnal az ajtón a sietős tömeg nagy elánnal, eltorlaszolva a kijáratot a kifelé tartó, ám lassú bizonytalan utasok előtt.

A metrókijáratnál vakító napsütés fogad.

Az utcán helyiek és turisták színes egyvelege.

Nem is kell különösebben megnézzük, merre a Vatikán, hömpölyög onnan és arra a tömeg.

A járdákon egyik kis kávézó, pizzéria asztalai sorakoznak a másik után, telis-tele vidáman kávézgató, falatozgató emberekkel.

kávé-pizza-fagyi szentháromságát néha megtöri egy-egy úri szabó, egy színes táskabolt, szuvenírdömping árus.

A boltokkal szemben széles asztalokon öt eurós, tíz eurós hatalmas ruhakupacok, a helyiek harsányan turkálnak benne.

A szabadtéri turkáló mellett a földön márkás utánzat táskák egy sokat megélt lepedőn. A tulajdonosának egy mozdulat összefogni a lepedő végeit, és eliszkolni a portékával, ha jön rendőr, közterület felügyelő. Ha tiszta a levegő, visszasomfordál ugyanoda kipakolva az áruját, mintha mi se történt volna.

Mintha mise történt volna... :-D Elvégre a Vatikánnál vagyunk.

Illetve a falainál, már csak a bejáratát kell megkeresünk.

Hátunkon a házunk, azaz az az összes cuccunk a fogkefénktől a 100 ml-es tusfürdőn át a csereruhákig, pizsamáig (hogy is fér el ennyi minden a légitársaság által meghatározott méretű csomagban?), így a Múzeumot, Bazilikát most kihagyjuk: nem szeretik ha nagyobb csomaggal megy be oda az ember. Meg aztán mi sem szeretnénk az egyre nehezebb hátizsákjainkkal kiállni a szó szerint véget nem érő sorokat.

Megcsodáljuk helyette az ellipszis alakú, fenséges méretekkel rendelkező Szent Péter teret, körbejárjuk a nevezetességeit, kívülről jól megnézzük magunknak a Szent Péter Bazilikát (Ferenc pápát is odaképzeljük az ablakba). Megfogadjuk, visszajövünk még ide, elvégre a múzeum nevezetességeit, illetve a Sixtusi kápolnát látni kell.

Végül nem mentünk, túl hamar elteltek más látnivalókkal a rendelkezésünkre álló órák. Hátha talán lesz majd a jövőben még egy 'legközelebb'.

De addig: vissza a város másik végébe a Cotral buszunkhoz.

Vígan felülünk rá, elindul.

Egy idő után gyanús lesz az irány, jelezzük a sofőrnek  - aki, mint kiderül, kizárólag olaszul ért és beszél - kézzel lábbal a szállásunk közelében lévő buszmegálló nevét.

Leszállít, hogy majd jön egy másik busz, arra szálljunk fel, ez nem arra megy.

Várunk, várunk egyszer csak elrobog mellettünk egy másik Cotral busz.

Nem áll meg.

Hát persze, hogy nem áll meg: Olaszországban jelezni kell a távolsági buszoknak, ha szeretnénk felszállni, inteni, pont mintha stoppolnánk.

Ezt akkor még nem tudjuk, így eléggé tanácstalanul álldogálunk egyik lábunkról a másikra...

A buszmegálló mögött szupermarket, jobb híján bemegyünk vásárolni, elvégre ha megérkezünk a szállásra, enni is kell valamit. (Ahhoz pedig túl fáradtak vagyunk, hogy még azt a környéket is felfedezzük, mi merre.)

Négy évvel ezelőtt, amikor Rómában jártunk, elképedve vettük tudomásul az ottani árakat: messze a magyarországi árak fölött voltak, minden olyan drágának tűnt. Most csodálkozva konstatáltuk, jé, errefelé az árak szinte ugyanazok, és jé, itt nincs is olyan drágaság, sőt! Ennek örömére jól bevásároltunk finom sonkából, különleges sajtokból, lédús paradicsomból, olajbogyóból, ropogós héjú lyukacsos belű olasz kenyérből.

A szupermarketből kijövet kissé aggódva láttuk, alkonyodik. A gyerekek nyűgösködni kezdtek, Enikő édesanyján is láttuk a fáradság jeleit. Az édes pihenést ígérő szállásunk messze volt gyalog. Busz sehol.

Most vagy itt éjszakázunk a megállóban, hisz minden cuccunk nálunk, még fogat mosni is tudnánk - vagy hívunk egy taxit.

Nem kérdés, az utóbbi győzött, jött is a taxi egy-kettő, és két részletben (ugye, hatan vagyunk), leszállított minket a szállásunkra.

Mire átvettük a házat, mire berendezkedtünk, már jöhetett is a könnyű vacsora, aztán alvás végre.

Szombaton a finom reggeli és a még finomabb kávénk után, a ház háta mögött (értsd: 800 méterre) lévő buszmegállóhoz vezetett az utunk.

A mi Cotral buszunk kb. félóránként járt arra, jött is hamar.

Most is a végállomásig mentünk, ám ez egy másik végállomás volt, a Vatikántól úgy három kilométerre. (Avagy a rómaiak szerint a Vatikán mellett... :-) ) Szerencsére metrómegállóban, így a földalattival hamar odajutottunk aznapi célpontunkhoz, a Colosseumhoz.

Már az is egy felemelő élmény, amikor az ember kapaszkodik az olykor erősebben meg-meglóduló helyi metró fogantyújában, és közben olvassa a megállók neveit: Piramide -Circo Massimo - Colosseo ...

Mintha a történelmen metróznánk keresztül.

Majd amikor kilépünk a Colosseo megállónál lévő kijáraton, és ott áll előttünk az utca túloldalán a Colosseum teljes valójában, akkor a lélegzetünk is eláll. Gyönyörű, impozáns, hatalmas, látványos csoda.

A Colosseumban érdemes előre, online lefoglalni a belépőt.

Mi ottani turisztikai irodán keresztül foglaltunk még itthonról.

Pár száz méterre kellett a Colosseumtól elgyalogolni a jegyeinkért belépés előtt.

A jegyek mindig időpontra szólnak, a miénk 11.30-ra.

A turisztikai irodában egy különteremben levetítettek széles mozivászonra egy Rómáról szóló, 25 perces történelmi összefoglalót, ahol megnézhettük, hogyan néztek ki Róma különböző részei, épületei, mikor építették, hogyan változtak az évszázadok során, stb...

A látványos mozi végképp ráhangolt minket arra, élőben is körbesétáljunk a város egyik leghíresebb épületében.

Rómában a főbb látnivalók környékén szinte mindig tömeg van.

A legnagyobb tömeg természetesen a Colosseumnál fogadott minket.

Szelfiző, vagy egymást fotózó, sétálgató, nézelődő, csoportokba verődő, idegenvezetőt követő, sorban álló, kerítést támasztó, romokat csodáló turisták tömkelege nyüzsgött itt, megspékelve pár tucat (kevésbé bizalomgerjesztő) helyszíni zugjegyárussal.

A mi kapunknál rövid sor, hamar beengednek, még egy biztonsági ellenőrzés, táskaátvilágítással, fémdetektoros kapuval, és bent is vagyunk.

A Colosseum kívülről lenyűgöző, odabentről látványos.

Az anno 80 bejárattal rendelkező, 50-55 ezer ember befogadására képes épületet lépcsők és folyosók tömkelege szövi keresztül-kasul.

A bejárása kényelmesen két-három óra, nyaktörő lépcsőfokokon fel, lépcsőfokokon le (a felfelé könnyebb, mint a lefelé, annyira meredek), majd páholyról páholyra, szintről szintre haladva minden szögét láthatjuk, csodálhatjuk az ellipszis formájú épületnek, elképzelve az itteni gladiátorharcokat, játékokat, képzelt vadállatvadászatokat, amelyeknek régen otthont adott.

Egy szóval tudjuk összefoglalni a Colosseum látványát: kolosszális.

Kijövet úgy éreztük, lejártuk a lábaink felét, ám nem hagyhattuk ki az antik város szívét, a Forum Romanumot, a diadalívet, a Palatinust és környékét. Végigsétáltunk Róma legforgalmasabb terén, a Piazza Venezian, (itt futnak össze a város legfontosabb útjai), meg-megállva, gyönyörködve az elénk táruló kilátásba, épületekbe.

Summa summárum, lejártuk a lábunk másik felét is: indulhattunk haza.

Most már magabiztosan vettük az akadályokat, nem kellett elénekelünk a „Még nem tudom, hol alszom ma éjjel” -t: tudtuk hol a buszmegálló, tudtuk, hogy jutunk oda, tudtuk azt is, inteni kell, ha fel is akarunk rá jutni.

A busz érkeztéig gyorsan betértünk egy jól felszerelt szupermarketbe, (itt szinte minden buszmegállóban van egy) ahol, miután elámultunk, hányféle saláta zöldell a zöldségespultokon, milyen nagyra nő az articsóka, és milyen sokféle mozzarella létezik, a halpult felé vettük az irányt.

Ismerős és ismeretlen tengeri herkentyűk tömkelegéből (ekkora halpultot üzletben még nem is láttunk) kiválasztottuk azt, amiből este egy ünnepi vacsorát rittyenthetünk ideiglenes otthonunkban.

A herkentyűket kevésbé szeretőknek kis, helyi, különleges kolbászkákat vettünk, az is hamar megsül. (Beülhettünk volna vacsorára is valahová, mint ebédre - isteni pizzákat, tésztákat ettünk -, ám az igazság az, hogy imádok idegen országokban főzőcskézni helyi alapanyagokból, ha jól felszerelt a szállásunk konyhai eszközökkel. Itt az volt.)

Az árak budapestiek voltak, a mozzarellát, tengeri herkentyűt leszámítva, melyek ott olcsóbbak mint nálunk. (És ilyen finom, tejszínes, kicsit sem 'gumiszerű' mozarellát mi még nem ettünk ezidáig)

A parafadugós, minőségi prosecco (pezsgőféle) is 1000 forint körül kellette magát, így bedobtunk egyet a kosarunkba, elvégre mégiscsak ünnepelünk.

Otthon még volt erőnk kivonszolni magunkat a tengerparti naplementébe. Homokos part, amerre a szem ellát, zoknit, cipőt le, a búgó, tizenöt fok körüli tenger meztelen lábunkhoz dobálta hullámait.

Fáradt, ám hatalmas születésnapi lakomát csaptunk.

Vasárnap folytatódott a római nagy kaland: Spanyol lépcső, Pantheon, Trevi kút...

A Circus Maximushoz már nem jutottunk el, úgy eltelt a nap – nem tudom, az az óraátállítás vagy a sok élmény miatt, tűnt úgy, hogy összezsugorodott aznap az idő?

Másnap reggel 8.20-ra indult a járatunk vissza Budapestre.

Két órával előtte már a reptéren, ahogy illik.

Már majdnem becsekkolunk, amikor váratlanul kicsekkolnak: a repülőgépbe, mely vinne minket, erre jövet belecsapott a villám. (Tény, ramaty lett aznapra az idő. Hálát is adtunk, hogy mi szép napokat fogtunk ki a városlátogatásainkra).

Két órát várni kell a felszállásra.

Majd újra két órát, mert még nem javították meg a repülőt.

Aztán még két órát, mert nem tudják megjavítani.

Majd még két órát mert csak.

Egy menedzser típusú utasnál elszakad a cérna, üvöltözni kezd a személyzettel.

A kisgyerekes szülők a csemetéiket próbálják lefoglalni, hasztalan.

Egy osztálynyi olasz tinédzser beszerez egy hangszórót, és régi olasz slágerekre énekelnek, táncolnak.

Az idősebbek visszafoglalják a kényelmes ülőhelyeiket és türelmesen várakoznak.

A gyerekeink a kupacba pakolt hátizsákjaink ülik körbe a földön és végre kütyüzhetnek kedvükre. Mi elindulunk egy életmentő kávéért.

A légitársaság előbb csokoládé és vízutalványokat, később vizet, majd kajajegyeket oszt ki az utasok között.

Ilyen finom pizzát még reptéren nem ettünk, bár nem ilyen áron akartuk megkóstolni.

Legközelebb mi következik majd: ágyakat osztogatnak?

Végül este 7 körülre hálistennek mégis lesz repülő: becsekkolhatunk újra.

Az olasz tinédzserek ujjonganak, tapsolnak, mi is örülünk nagyon, ha nem is ennyire látványosan.

Az út visszafelé - leszámítva egy-két turbulencia okozta rázkódást (ami olyan, mint amikor busszal köves úton megyünk, ezt is szoktam képzelni, hogy ne éljem magam bele abba, hogy mindez a levegőbe történik, ahol nincs biztos talaj a lábunk alatt) zökkenőmentes volt. (Zökkenőmentes, haha! :-D)

Miután a repülő leszáll, újra várakozásra ítélnek.

Ekkor már harapni lehet a türelmetlenséget az összevissza fészkelődő, felálló, toporgó, indulni vágyó utasok között.

Jön a hír: nem tudnak a gép mindkét ajtójára lépcsőt szerezni, csak az egyikre.

Így több száz embernek nem kis időben telik majd lekászálódni a repülőről.

Ez volt az a pillanat, amikor egy honfitársunk mély baritonja elsóhajtotta magát az utasok feje fölött: - MÁR SOSE SZABADULUNK MEG EGYMÁSTÓL!

(Tény, ez a tömeg reggel óta össze volt úgymond zárva)

:-D

 

Minden jó ha vége van, és mindenhol jó, ám a legjobb otthon.

Nos, nekünk hétfő este 10 után végre sikerült újra drága otthonunk falai között lenni.

 

Ám most már újra várjuk, mikorra intézi el a vasárnap Trevi kútba dobott érménk, hogy újra egy kis római levegőt szippantsunk...

 

Hát... hosszúra nyúlt ez a beszámolónk. (-:

Köszönjük, hogy elolvastad, köszönjük, hogy velünk utaztál. 

 

Enikő és Zsolt

Ahogy közeledik a karácsony, úgy jut eszembe egyre gyakrabban Rimbás nagymamám, vagy ahogy később mindannyian hívtuk: a dédi.

A karácsonyaink ugyanis sokáig szorosan összefonódtak.

Eszembe jutott, pár éve írtam is róla. Sok nosztalgiázás közepette "leporoltam" ezt az emlékem, kibővítve néhány újdonsággal.

 

Régen, a karácsonyestéinket Enikővel évekig Erdélyben, nagymamámnál töltöttük.

Akkor még nem volt gyerekünk, és albérletbe laktunk, jó volt HAZA menni.

Rimbás nagymama maga volt a családi tűzhely melege, körülötte gyűlt össze a család apraja, nagyja.

Legendás, családi receptjeiből minden ünnepre hatalmas terülj terülj asztalkámat varázsolt, gyönyörű, édesanyjától örökölt porcelánjaiban tálalt, patinás evőeszközökkel. Pici, színes kristálypoharakban szolgálta fel saját maga készítette, különleges, karácsonyi diólikőrjét.

A fejedelmi lakoma közben pincehideg, száraz, zamatos fehérborát kortyolgathattuk.

A dédi minden évben hatalmas fenyőt állított a hatalmas, polgári milliőjű ebédlőjébe, amelyen régi idők díszei pompáztak. Volt köztük kézzel készített (mindig elmesélte, hogy a háborúban csak ezekkel tudtak fát díszitetni): aranyozott dió, toboz, díszes papírfüzér, és voltak közöttük gyönyörű üvegdíszek is: házikó, és gomba formájúak, ezekre újra meg újra rácsodálkoztuk, milyen szemet gyönyörködtetőek.

Enikő öccsénél mindig volt egy gitár, karácsonyi dalokat játszott, mi is be-beleénekeltünk.

Aztán csak ültünk a süppedős fotelekbe, meghitten beszélgettünk a régi, családi fotók, hatalmas, aranyozott keretű festmények között, és úgy éreztük, egy pillanatra megáll az idő.

Később egy pakli kártya vagy a römikészlet is előkerült, jókat játszottunk, nagyokat kacagtunk.

 

Majd telt az idő, és utána évekig Szabadszálláson, a szüleimnél töltöttük az ünnepeket. Ott volt akkor legnagyobb a tér, ahová összegyűlhetett a viszonylag nagy család.

Napokra leköltöztünk, hatalmasakat ünnepeltünk együtt.

Nagymamám, vagy ahogy később hívtuk, a dédi is itt ünnepelte velünk ekkor már a karácsonyt utolsó éveiben. Hálistennek megérte, hogy mindhárom dédunokáját megismerhette, karjában tarthatta.

 

Később újfent fordult a kocka, újra változott a karácsonyi ünnepi helyszín.

Immár tizenpár éve mi szervezzük Enikővel a családi karácsonyt, otthonunkba.

Hetekkel előre feldíszítjük a házunkat kívül, belül.

Napokig sütünk, főzünk, készülünk: anyósom isteni bejgliket, hókiflit, linzerkarikákat varázsol elő a sütőből, a gyerekeink mézeskalácsot díszítenek, kókuszgolyókat kerekítenek...

A hagyományos, erdélyi töltött káposzta ott rotyog a fazékban minden évben, füstről frissen leszedett kolbászt főzünk, (idén saját disznóvágásból) helyben reszelt friss tormával, (régi Rimbás családi hagyomány, hogy ez is az ünnepi asztalra kerül), és az elmaradhatatlan hal és mákos guba is bekerült a karácsonyi repertoárunkba - igaz, ebéd formájában.

  Bár a dédik már nincsenek közöttünk, patinás porcelánjaik, régi evőeszközeik az ünnepi asztal fényét emelik ilyenkor, és a különleges karácsonyi diólikőr receptje is megvan: minden évben elkészítjük karácsonyra. (Bár sajnos idén nem sikerült a legjobban...)

A nagy karácsonyfa idéntől az új ebédlőnkben lesz feldíszítve. (Tavaly beépítettük a teraszt, így nyertünk plusz egy helyiséget a házban: ez lett az új étkező. Idén karácsonyozunk benne először.)

Szenteste majd körbeálljuk a szépen feldíszített, hatalmas karácsonyfát, csillagszórót gyújtunk, közösen elénekeljünk a Mennyből az angyalt, és megemlékezünk azokra is, akik már nincsenek velünk.

Aztán jöhet az Angyalka, hozhatja az ajándékokat.

Hát igen, nálunk az Angyal jön, nem a Jézuska.

Ennek prózai oka van: mindketten Enikővel a Ceausescu korszakban nőttünk fel Erdélyben. Ott és akkor nem lehetett Jézuskázni, max Télapózni, így hát Enikőékhez is, és hozzánk is az Angyal hozta az ajándékokat. Aztán ez valahogy rögzült, és így maradt a mai napig, ezt a hagyományt vittük tovább együtt.

A szenteste addig nem érhet véget, ameddig skypeon, messengeren, viberen körbe nem élővideóztuk családjaink messze lévő tagjait, boldog ünnepeket nem kívántunk egymásnak oda vissza szépen, sorjában.

Az idilli, halk karácsonyi zenével aláfestett ünnepi hangulat aztán, az este végére már át-átcsap gyerekzsivalyba mártott, olaszos hangulatú nagycsaládi, mindenki-egyszerre-beszél-és -jól-érzi-magát ünnepi káoszba, ám ez is hozzátartozik a karácsonyhoz. :-)

Másnap társasozunk, karácsonyi filmeket nézünk, sokat beszélgetünk, kisétálunk a kutyákkal a közeli erdőbe, ha olyan az idő.

Aztán harmadnap a család nem nálunk lakó része felkerekedik, és hazautazik.

Nálunk pedig nem csitul a vendégjárás: az elkövetkezendő napokban is egymásnak adják majd a kilincset a barátaink, Enikő unokatestvérei családostól, jó ismerőseink...

Alig várjuk!

 

És immár több éve itt az üzletünkben is együtt karácsonyozunk ügyfeleinkkel. Ez is olyan jó!

Egész decemberben meghitt, ünnepi hangulatban, adventi ajándékokkal várhatunk mindenkit, akik ilyenkor tér be hozzánk.

 

Nagyon szeretjük ezt az időszakot.

Az adventet, a karácsonyt, a csodavárás meghitt hangulatát...

Enikőnek is, nekem is, azt hiszem ez a legkedvesebb ünnepünk.

És külön boldogság, hogy adventtől karácsonyig jó sokáig kitart az ünnepi hangulat.

Legyen idén is csodás karácsonyod, karácsonyunk!

Üdv. Zsolt

A hosszú hétvégén bakkancslistás helyet pipálhattunk ki családilag.

Enikő testvére elvitt minket a mesés Gyimesekbe.

 

Nyikómalomfalváról indultunk, a Szejkénél megállva egy kis szejkevízért (alkalikus, meszes, sós, szénsavas víz, az ottaniak szerint remek máj és epegyógyító), majd Székelyudvarhelyen át, a gyönyörű máréfalvi székelykapuk sorfalai között rövid időre megpihentünk Homoródfürfőn.

Mivel a híres homoródi borvízforrás remek gyógyvíz gyomor és bélrendszeri megbetegedések megelőzésére, kikúrálására, vesebetegségek kiegészítő kezelésére, az összes, üres, maradék ásványvizes flakonunkat megtöltöttük a forrás friss, szénsavas vizével.

 

Immár sok liternyi, egészséges borvízzel feltankolva átvághattunk a ködös Csíkszeredán.

A csíki medence híresen fátyolos ilyenkor, ősszel. A helyiek kevés napsütést látnak, annál több szürke, nyomott időjárást.

Sokan menekülnek emiatt erről a vidékről, bár nyáron a legjobb, leghűvösebb hely egész Székelyföldön. És napsütötte időben, amikor kilátni, belátni a medencét, gyönyörű a táj.

 

Létezik egy sírkő, egy Csíkból elszármazott atyafi vésette fel a sírja fölé a következő szöveget: "Itt es jobb, mint Csíkban." ('es' az székelyesen az IS).

Hát a székely humor a síron túl sem hagyja el ezek szerint az embert. :-D

 

A csíki medencét elhagyva, kikanyarodván a ködből a vakító napsütésben, majd átalereszkedvén a hegy túloldalára, megpillantjuk a gyönyörű Gyimest.

Mintha egy csodavilágba csöppentünk volna, egy miniatűr Svájcba, különleges, szemet gyönyörködtető a táj mindenfelé.

Az első ami feltűnt, hogy a hatalmas dombok oldalán hajmeresztő lejtőkön tehenek legelésztek mindenfelé.

Az embernek az volt az érzése, dehát ez a domb annyira meredek, hogy mindjárt legurul róla az összes tehén, de nem.

Vígan ropogtatták a friss füvet, már ami maradt, mert ősz vége lévén, már gyönyörűen le volt kaszálva az összes lankás, festménybe illő kisebb-nagyobb domb.

Mivel nagyon meredek itt a legtöbb kaszáló, úgy zajlik a kaszálás, hogy a gazdák kikötnek egy kötelet egy jó erős fához, a másik végét magukra tekerik, és ahogy haladnak lefelé, úgy engednek a kötélből egy derékkörfogatnyit.

Hát meg is értjük, mi sem kaszálnánk másként ezeken a meredek lejtőkön.

 

Gyimesfelsőlokon megállunk egy kávéra egy helyi vendéglőnél: még egy képzett budapesti barista is megirigyelte volna, olyan finom és látványra is gyönyörű kávét kaptunk a nagyon kedves kiszolgálás mellé.

 

Gyimesalsólokon belefutottunk egy szüretibál-toborzóba: a csángó legények lovakon, a lányok szekéren, helyi népviseletbe járták a falut, az esti bálra invitálva az embereket. Pár prímás csángó nótákat húzott a hegedűjén a sarkon túl, a helyi kocsma előtt. Pálinkásbutykos táncolt körbe-körbe, pohár nélkül... Nos, végüli s a pálinka, az fertőtlenít...

 

A csángók réges-régen elvándorolt székelyek, akik anno "átkeltek a hegyen", vagyis elcsángáltak (nem feltétlenül önszántukból, ám ez már egy hosszú történet) régi otthonukat hátrahagyva. Így született meg a csángó szó, a csángó népcsoport.

 

Gyimesbükkre érkezve, meglátogattuk az Ezeréves határt.

Itt vannak az Osztrák–Magyar Monarchia egykori határának a határkövei, valamint a Monarchia egykori legkeletibb vasúti őrháza: a 30-as számot viselő vasúti őrház az egyik szimbóluma az Ezeréves határnak.

A mellette lévő, egykori Rákóczi-vár romjaira is felkapaszkodtunk, az összes meredek, 95 fokos lépcsősoron.

A lépcsők kanyarulatában elhelyezett emléktábla szerint 1789-ben Lacz András, csíkszentgyörgyi huszárkatona a lovával megjárta ezt a nyaktörő lépcsősort fel-le fogadásból.

Ha csak egyetlen rossz lépést is vétenek, mindkettőjük ott hagyta volna a fogát.

Ám épségben megúszták a vakmerő mutatványt mindketten: ló és lovasa között lévő összhangról téve így megkérőjelezhetetlen tanúbizonyságot.

Hát nem is tudom felfelé volt nehezebb felmászni nekünk is, vagy lefelé volt nyaktörőbb jönni...

A fentről elénk táruló látvány mindenesetre kárpótolt minden fáradságunkért. A Tatros folyó, a hosszan kanyargó vasút, a házakkal és fenyőfákkal tűzdelt a dimbes-dombos hegyoldalak... Szívmelengető.

 

Az Ezeréves határnál tett látogatásunkat követően, jócskán megéhezve a harapnivalóan friss levegőtől, sógorom egy gyönyörű kilátóhoz szeretett volna átvinni mindannyiunkat egy fenséges piknikre.

A kilátó pont egy temető közelében volt elhelyezve, persze a másik irányba,a völgy felé nézett a paddal, asztallal rögzített pavilon.

Már majdnem kiszálltunk a kocsikból, amikor valamelyikünk megszólal:

- Az ott nem egy temetés?

- Hát, mindenki feketében van. Lehet valami november elsejéhez köthető itteni népszokás.

- Jesszus, azok ott sírásók! Ezek az emberek itt feketébe öltözve pedig a gyásznép!

- Ugye nem akarunk egy temetés árnyékában piknikezni?

Sírva-nevetve hagytuk magunk mögött a piknikünkhöz kinézett pavilont.

Hát igen, elképzelni sem tudnám, hogy miközben jóízűt harapunk egy roppanós paprikába, a röpködő paprikamagok mögött, látótávolságra tőlünk temetés zajlik.

 

Szerencsére Enikő testvére, jól ismervén a környéket, egy másik, hasonlóan gyönyörű hely felé kalauzolt bennünket.

Itt már előkerülhetett a finom házikenyér, sült hús, zakuszka, padlizsánkrém, házi sajt, házi pálinka (már akinek, Zsolt vezetett), egy-egy dús kortynyi, ételt leöblítendő, finom sör.

Tőlünk nem messze tehenek legelésztek a hegyoldalba, idilli táj, gyönyörű napsütéses idő...

Életünk egyik legszebb piknike volt.

 

Immár jóllakottan a Skigimes felé vettük az irányt, ez egy ottani híres bob és (télen) sípálya.

A gyereksereget befizettük egy bobozásra, mi felnőttek a büfében kóstolgattuk a szűretlen Csíki söröket, finom kávékat, kapucsínókat.

 

Búcsúzásképp a vidéktől, még betértünk egy helyi termelők finomságait árusító kis boltba. Alaposan bevásároltunk télire eltett rókagombából, finom érlelt sajtokból, fekete áfonyaszörpből, és egy csángó gyógymódokat tartalmazó könyvből. Friss sajtot is szerettünk volna venni, ám az eladónő sajnálkozva tárta ki a karját: a friss sajt elfogyott, holnap reggel érkezik.

- Sajtot szeretnének? Jöjjenek velem! - szólalt meg mellettünk egy szimpatikus csángó bácsi.

A bolt előtt parkoló kis autó csomagtartóban takaros kis dobozokba friss sajttömbök. A csomagtartó másik felében mérleg. A komjáti piacról jöttek haza a feleségével, ez maradt meg a mai áruból, ha esetleg kérjük...

Kértük!

Életünk egyik legfinomabb friss sajtját vettük meg ott, a csángó nénitől és bácsitól, az út szélén a kis Matizból.

 

Olyan hamar eltelt az itt töltött idő, hogy csak na!

Mivel Nyikómalomfalván finom vacsorával vártak bennünket, kénytelen-kelletlen elbúcsúztunk a gyönyörű Gyimestől, azzal a fogadalommal, hogy ide biztosan visszatérünk még, és hazafelé vettük az irányt.

 

Székelyudvarhelyen még megálltunk egy különleges csoki manufaktúrában és kávézóban, a Gallfisba, ahol a gyerekek megitták életük legfinomabb narancsos forró csokoládéját, mi pedig egy különleges, málnás kávéval koronáztuk meg ezt a fenséges napot.

 

Enikő és Zsolt

 

Másnap fürdőruha fel, és indulás egy medúza mentes Golem közeli strandra.

Nyáron nálunk is örökös dilemma a 'ki maradjon otthon a gyerekekkel' témakör.

Enikő édesanyja velünk lakik, így maximálisan számíthatunk rá mindig, és minden körülmények között. Csak hát, ugye, nem szeretnénk visszaélni szíves segítőkészségével.

A szüleim távolabb élnek, és édesanyám per pillanat egészségügyi problémákkal küzd, így most, mondhatni, mi vigyázunk a szüleimre, és nem ők a gyerekeinkre.

Ha Enikő marad otthon, az mindenkinek remek, ám én is szeretnék több időt tölteni a lurkóinkkal. Igen, ott vannak a hétvégék, ám azok olyan hamar eltelnek...

Ezért hát, azt a döntést hoztunk Enikő és én, hogy idén nyáron, június-július-augusztus hónapokban SZERDAI napokon biztos, hogy NEM leszek bent az Üllői út 277 szám alatt található offline üzletben.  Ezeken a napokon ugyanis én maradok otthon a gyerekeinkkel. (Telefonon természetesen elérhető vagyok!)

Ez elsősorban akkor hasznos információ neked, ha  nyomtatóval kapcsolatos technikai kérdésed, problémád van. Az ugyanis az én reszortom, így szerdán csak telefonon fogok tudni (táv)segíteni.

Offline üzletünk természetesen NEM ZÁR BE, Enikő bent lesz szerdánként.

Mivel nálunk a nyár uborkaszezon, egy ember is elviszi ilyenkor a hátán a boltot. (Persze nem szó szerint, bár amilyen kicsi az üzletünk, még ezt is el tudom képzelni... :-D)

Nyáron különben sem zárunk be egyetlen napra sem, marad a megszokott nyitva tartási idő, hétfőn: 8-17, kedd, szerda, csütörtök, péntek pedig 8-16. (Szombaton és vasárnap továbbra is zárva vagyunk.)

Valamikor el fogunk majd menni szabadságra is.

Ekkor a testvérem helyettesít majd minket, így pihenésünk időpontja az üzlet nyitva tartását nem érinti. Hogy pontosan mikor, még szervezés alatt. (Valószínűleg augusztus első felében...)

Kívánunk neked is színes élményekkel teli nyarat!

Üdv. Zsolt