Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében. Elfogadom
Termékek Menü

Római (mini) Vakáció

Római (mini) Vakáció

Négy évvel ezelőtt bedobtunk Rómában a híres Trevi kútba egy érmét.

A legenda szerint minden, ebbe a kútba bedobott érme elintézi, hogy tulajdonosa visszatérhessen ide.

Jelentjük, a legenda igaz: múlt vasárnap újra a Trevi kút mellett találtuk magunkat, egy újabb érmével a kezünkben.

Az utazásunk apropója: Enikő édesanyja belépett a 70. életévébe. Az össznépi családi ajándék pedig egy római hosszú hétvége lett.

Így kerekedtünk fel, gyerekestől, mi is, kíséretképp: elvégre úgy szép az élet, ha zajlik.

A repjegyeket hálistennek remek árakon sikerült lestoppolni, fapadosan. Azért a remek árnak is ára van: nincs nagy poggyász csak 40x30x20-as, és nincs elsőbbségi felszállás, se ülőhelyfoglalás előre, meg egyéb ándung.

Cserében másfél óra alatt Rómába repít a légitársaság. És elvileg ugyanannyi idő alatt vissza, bár nálunk ezt kivételesen sikerült megfejelnie plusz tizenkét órával - ám erről később.

A reptér Rómától kb 30 km-re, a tengerparthoz közel található, így adta magát, hogy a tengerparton foglaljunk szállást. Több előnyt is felsoroltunk mellette: időben kiérünk majd hétfő reggel a reptérre illetve most arra olcsó a szállás, szezonon kívül vagyunk.

Eredeti közlekedési tervünk az autóbérlés volt, ám végül erről lemondtunk: egyrészt tízszerese volt a 6+ személyes autók bérleti díja az 5 személyesekhez képest, másrészt Rómába amúgy se lehet akárhová csak úgy beautózni, pláne oda nem, ahová mi készültünk: a látnivalók sűrűjébe.

Nézzük hát a tömegközlekedést!

A szállást még innen, Budapestről lefoglaltuk Airbnbn: tengerpart mellett, reptérhez viszonylag közel, a leírás szerint a ház háta mögött ott egy Rómába vezető busz megállója, aminek egyik végállomása a reptér, másik a Vatikán mellett.

Nos, igen, ezaz stimmelt a leírásból, mediterrán módra.

A 'tengerpart mellett' pipa, a reptér közelsége is, ha úgy vesszük, hogy egy több kilométer hosszú (Európa egyik legnagyobb forgalmú reptere) reptér leghátsó csücske is a reptér és az elejéig van még mit menni négy keréken is.

A 'ház háta mögött a buszmegálló' is lazán volt értelmezve: elvégre nyolcszáz méterrel odébb is a ház háta mögött van, nem? :-D

Csak ne járná le az ember mindkét lábát előtte Rómába, mert akkor a nyolcszáz méter visszafelé már nyolcezernek tűnik...

A szállást délután lehetett elfoglalni, mi pedig péntek reggel már Rómában, akarjuk mondani a reptéren voltunk.

Miután lefutottuk még egyszer a 'kölcsönözzünk - ne kölcsönözzünk autót' köreinket, és megittuk az első finom olasz kávénkat - a gyerekeink pedig megették a legfinomabb olasz croissantukat, elindultunk megkeresni a buszunkat.

Azt tudtuk, hogy Cotral a neve.

Azt viszont nem tudtuk, hogy nemcsak egy Cotral busz van, hanem sok, és nem ugyanarra közlekednek.

Gyanútlanul felpattantunk hát az elsőre. Csodálkoztunk ugyan, hogy de hát ez nem is a Vatikán mellett tesz le, hanem Róma másik végében, ám sebaj, megjegyezzük a végállomását, ugyanide térünk majd vissza délután.

Mivel három napos tömegközlekedési bérletünkkel annyit utazunk városon belül, amennyi belefér, nem gond.

Ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak: elvegyülünk hát a helyiek között.

Irány a Vatikán!

Amikor négy éve Rómába voltunk kettesben, gyakorlatilag másfél napunk volt megnézni a várost.

Most három nap áll rendelkezésünkre, így szépen el tudunk minden fő látnivalót osztani.

Bár tény, Rómát harminc nap alatt se lehet tüzetesen bejárni, ha tényleg minden nevezetességét alaposan szemügyre szeretnénk venni.

Annyi itt a megcsodálni való, hogy minden következő célpont, ha nem sietünk túlságosan, két-három órányira van, ha sietünk, tíz percre.

Ám vissza a római tömegközlekedésre.

Egy átszállás a Vatikán metróval. Termininél kell váltani, rendben. Hoppá, elfelejtettük, hogy itt alaposan rá kell készülni a leszállásra, mert errefelé az a szokás, hogy nem várják meg, ameddig szépen elfogy a kifelé tartó embersereg, nyomul be azonnal az ajtón a sietős tömeg nagy elánnal, eltorlaszolva a kijáratot a kifelé tartó, ám lassú bizonytalan utasok előtt.

A metrókijáratnál vakító napsütés fogad.

Az utcán helyiek és turisták színes egyvelege.

Nem is kell különösebben megnézzük, merre a Vatikán, hömpölyög onnan és arra a tömeg.

A járdákon egyik kis kávézó, pizzéria asztalai sorakoznak a másik után, telis-tele vidáman kávézgató, falatozgató emberekkel.

kávé-pizza-fagyi szentháromságát néha megtöri egy-egy úri szabó, egy színes táskabolt, szuvenírdömping árus.

A boltokkal szemben széles asztalokon öt eurós, tíz eurós hatalmas ruhakupacok, a helyiek harsányan turkálnak benne.

A szabadtéri turkáló mellett a földön márkás utánzat táskák egy sokat megélt lepedőn. A tulajdonosának egy mozdulat összefogni a lepedő végeit, és eliszkolni a portékával, ha jön rendőr, közterület felügyelő. Ha tiszta a levegő, visszasomfordál ugyanoda kipakolva az áruját, mintha mi se történt volna.

Mintha mise történt volna... :-D Elvégre a Vatikánnál vagyunk.

Illetve a falainál, már csak a bejáratát kell megkeresünk.

Hátunkon a házunk, azaz az az összes cuccunk a fogkefénktől a 100 ml-es tusfürdőn át a csereruhákig, pizsamáig (hogy is fér el ennyi minden a légitársaság által meghatározott méretű csomagban?), így a Múzeumot, Bazilikát most kihagyjuk: nem szeretik ha nagyobb csomaggal megy be oda az ember. Meg aztán mi sem szeretnénk az egyre nehezebb hátizsákjainkkal kiállni a szó szerint véget nem érő sorokat.

Megcsodáljuk helyette az ellipszis alakú, fenséges méretekkel rendelkező Szent Péter teret, körbejárjuk a nevezetességeit, kívülről jól megnézzük magunknak a Szent Péter Bazilikát (Ferenc pápát is odaképzeljük az ablakba). Megfogadjuk, visszajövünk még ide, elvégre a múzeum nevezetességeit, illetve a Sixtusi kápolnát látni kell.

Végül nem mentünk, túl hamar elteltek más látnivalókkal a rendelkezésünkre álló órák. Hátha talán lesz majd a jövőben még egy 'legközelebb'.

De addig: vissza a város másik végébe a Cotral buszunkhoz.

Vígan felülünk rá, elindul.

Egy idő után gyanús lesz az irány, jelezzük a sofőrnek  - aki, mint kiderül, kizárólag olaszul ért és beszél - kézzel lábbal a szállásunk közelében lévő buszmegálló nevét.

Leszállít, hogy majd jön egy másik busz, arra szálljunk fel, ez nem arra megy.

Várunk, várunk egyszer csak elrobog mellettünk egy másik Cotral busz.

Nem áll meg.

Hát persze, hogy nem áll meg: Olaszországban jelezni kell a távolsági buszoknak, ha szeretnénk felszállni, inteni, pont mintha stoppolnánk.

Ezt akkor még nem tudjuk, így eléggé tanácstalanul álldogálunk egyik lábunkról a másikra...

A buszmegálló mögött szupermarket, jobb híján bemegyünk vásárolni, elvégre ha megérkezünk a szállásra, enni is kell valamit. (Ahhoz pedig túl fáradtak vagyunk, hogy még azt a környéket is felfedezzük, mi merre.)

Négy évvel ezelőtt, amikor Rómában jártunk, elképedve vettük tudomásul az ottani árakat: messze a magyarországi árak fölött voltak, minden olyan drágának tűnt. Most csodálkozva konstatáltuk, jé, errefelé az árak szinte ugyanazok, és jé, itt nincs is olyan drágaság, sőt! Ennek örömére jól bevásároltunk finom sonkából, különleges sajtokból, lédús paradicsomból, olajbogyóból, ropogós héjú lyukacsos belű olasz kenyérből.

A szupermarketből kijövet kissé aggódva láttuk, alkonyodik. A gyerekek nyűgösködni kezdtek, Enikő édesanyján is láttuk a fáradság jeleit. Az édes pihenést ígérő szállásunk messze volt gyalog. Busz sehol.

Most vagy itt éjszakázunk a megállóban, hisz minden cuccunk nálunk, még fogat mosni is tudnánk - vagy hívunk egy taxit.

Nem kérdés, az utóbbi győzött, jött is a taxi egy-kettő, és két részletben (ugye, hatan vagyunk), leszállított minket a szállásunkra.

Mire átvettük a házat, mire berendezkedtünk, már jöhetett is a könnyű vacsora, aztán alvás végre.

Szombaton a finom reggeli és a még finomabb kávénk után, a ház háta mögött (értsd: 800 méterre) lévő buszmegállóhoz vezetett az utunk.

A mi Cotral buszunk kb. félóránként járt arra, jött is hamar.

Most is a végállomásig mentünk, ám ez egy másik végállomás volt, a Vatikántól úgy három kilométerre. (Avagy a rómaiak szerint a Vatikán mellett... :-) ) Szerencsére metrómegállóban, így a földalattival hamar odajutottunk aznapi célpontunkhoz, a Colosseumhoz.

Már az is egy felemelő élmény, amikor az ember kapaszkodik az olykor erősebben meg-meglóduló helyi metró fogantyújában, és közben olvassa a megállók neveit: Piramide -Circo Massimo - Colosseo ...

Mintha a történelmen metróznánk keresztül.

Majd amikor kilépünk a Colosseo megállónál lévő kijáraton, és ott áll előttünk az utca túloldalán a Colosseum teljes valójában, akkor a lélegzetünk is eláll. Gyönyörű, impozáns, hatalmas, látványos csoda.

A Colosseumban érdemes előre, online lefoglalni a belépőt.

Mi ottani turisztikai irodán keresztül foglaltunk még itthonról.

Pár száz méterre kellett a Colosseumtól elgyalogolni a jegyeinkért belépés előtt.

A jegyek mindig időpontra szólnak, a miénk 11.30-ra.

A turisztikai irodában egy különteremben levetítettek széles mozivászonra egy Rómáról szóló, 25 perces történelmi összefoglalót, ahol megnézhettük, hogyan néztek ki Róma különböző részei, épületei, mikor építették, hogyan változtak az évszázadok során, stb...

A látványos mozi végképp ráhangolt minket arra, élőben is körbesétáljunk a város egyik leghíresebb épületében.

Rómában a főbb látnivalók környékén szinte mindig tömeg van.

A legnagyobb tömeg természetesen a Colosseumnál fogadott minket.

Szelfiző, vagy egymást fotózó, sétálgató, nézelődő, csoportokba verődő, idegenvezetőt követő, sorban álló, kerítést támasztó, romokat csodáló turisták tömkelege nyüzsgött itt, megspékelve pár tucat (kevésbé bizalomgerjesztő) helyszíni zugjegyárussal.

A mi kapunknál rövid sor, hamar beengednek, még egy biztonsági ellenőrzés, táskaátvilágítással, fémdetektoros kapuval, és bent is vagyunk.

A Colosseum kívülről lenyűgöző, odabentről látványos.

Az anno 80 bejárattal rendelkező, 50-55 ezer ember befogadására képes épületet lépcsők és folyosók tömkelege szövi keresztül-kasul.

A bejárása kényelmesen két-három óra, nyaktörő lépcsőfokokon fel, lépcsőfokokon le (a felfelé könnyebb, mint a lefelé, annyira meredek), majd páholyról páholyra, szintről szintre haladva minden szögét láthatjuk, csodálhatjuk az ellipszis formájú épületnek, elképzelve az itteni gladiátorharcokat, játékokat, képzelt vadállatvadászatokat, amelyeknek régen otthont adott.

Egy szóval tudjuk összefoglalni a Colosseum látványát: kolosszális.

Kijövet úgy éreztük, lejártuk a lábaink felét, ám nem hagyhattuk ki az antik város szívét, a Forum Romanumot, a diadalívet, a Palatinust és környékét. Végigsétáltunk Róma legforgalmasabb terén, a Piazza Venezian, (itt futnak össze a város legfontosabb útjai), meg-megállva, gyönyörködve az elénk táruló kilátásba, épületekbe.

Summa summárum, lejártuk a lábunk másik felét is: indulhattunk haza.

Most már magabiztosan vettük az akadályokat, nem kellett elénekelünk a „Még nem tudom, hol alszom ma éjjel” -t: tudtuk hol a buszmegálló, tudtuk, hogy jutunk oda, tudtuk azt is, inteni kell, ha fel is akarunk rá jutni.

A busz érkeztéig gyorsan betértünk egy jól felszerelt szupermarketbe, (itt szinte minden buszmegállóban van egy) ahol, miután elámultunk, hányféle saláta zöldell a zöldségespultokon, milyen nagyra nő az articsóka, és milyen sokféle mozzarella létezik, a halpult felé vettük az irányt.

Ismerős és ismeretlen tengeri herkentyűk tömkelegéből (ekkora halpultot üzletben még nem is láttunk) kiválasztottuk azt, amiből este egy ünnepi vacsorát rittyenthetünk ideiglenes otthonunkban.

A herkentyűket kevésbé szeretőknek kis, helyi, különleges kolbászkákat vettünk, az is hamar megsül. (Beülhettünk volna vacsorára is valahová, mint ebédre - isteni pizzákat, tésztákat ettünk -, ám az igazság az, hogy imádok idegen országokban főzőcskézni helyi alapanyagokból, ha jól felszerelt a szállásunk konyhai eszközökkel. Itt az volt.)

Az árak budapestiek voltak, a mozzarellát, tengeri herkentyűt leszámítva, melyek ott olcsóbbak mint nálunk. (És ilyen finom, tejszínes, kicsit sem 'gumiszerű' mozarellát mi még nem ettünk ezidáig)

A parafadugós, minőségi prosecco (pezsgőféle) is 1000 forint körül kellette magát, így bedobtunk egyet a kosarunkba, elvégre mégiscsak ünnepelünk.

Otthon még volt erőnk kivonszolni magunkat a tengerparti naplementébe. Homokos part, amerre a szem ellát, zoknit, cipőt le, a búgó, tizenöt fok körüli tenger meztelen lábunkhoz dobálta hullámait.

Fáradt, ám hatalmas születésnapi lakomát csaptunk.

Vasárnap folytatódott a római nagy kaland: Spanyol lépcső, Pantheon, Trevi kút...

A Circus Maximushoz már nem jutottunk el, úgy eltelt a nap – nem tudom, az az óraátállítás vagy a sok élmény miatt, tűnt úgy, hogy összezsugorodott aznap az idő?

Másnap reggel 8.20-ra indult a járatunk vissza Budapestre.

Két órával előtte már a reptéren, ahogy illik.

Már majdnem becsekkolunk, amikor váratlanul kicsekkolnak: a repülőgépbe, mely vinne minket, erre jövet belecsapott a villám. (Tény, ramaty lett aznapra az idő. Hálát is adtunk, hogy mi szép napokat fogtunk ki a városlátogatásainkra).

Két órát várni kell a felszállásra.

Majd újra két órát, mert még nem javították meg a repülőt.

Aztán még két órát, mert nem tudják megjavítani.

Majd még két órát mert csak.

Egy menedzser típusú utasnál elszakad a cérna, üvöltözni kezd a személyzettel.

A kisgyerekes szülők a csemetéiket próbálják lefoglalni, hasztalan.

Egy osztálynyi olasz tinédzser beszerez egy hangszórót, és régi olasz slágerekre énekelnek, táncolnak.

Az idősebbek visszafoglalják a kényelmes ülőhelyeiket és türelmesen várakoznak.

A gyerekeink a kupacba pakolt hátizsákjaink ülik körbe a földön és végre kütyüzhetnek kedvükre. Mi elindulunk egy életmentő kávéért.

A légitársaság előbb csokoládé és vízutalványokat, később vizet, majd kajajegyeket oszt ki az utasok között.

Ilyen finom pizzát még reptéren nem ettünk, bár nem ilyen áron akartuk megkóstolni.

Legközelebb mi következik majd: ágyakat osztogatnak?

Végül este 7 körülre hálistennek mégis lesz repülő: becsekkolhatunk újra.

Az olasz tinédzserek ujjonganak, tapsolnak, mi is örülünk nagyon, ha nem is ennyire látványosan.

Az út visszafelé - leszámítva egy-két turbulencia okozta rázkódást (ami olyan, mint amikor busszal köves úton megyünk, ezt is szoktam képzelni, hogy ne éljem magam bele abba, hogy mindez a levegőbe történik, ahol nincs biztos talaj a lábunk alatt) zökkenőmentes volt. (Zökkenőmentes, haha! :-D)

Miután a repülő leszáll, újra várakozásra ítélnek.

Ekkor már harapni lehet a türelmetlenséget az összevissza fészkelődő, felálló, toporgó, indulni vágyó utasok között.

Jön a hír: nem tudnak a gép mindkét ajtójára lépcsőt szerezni, csak az egyikre.

Így több száz embernek nem kis időben telik majd lekászálódni a repülőről.

Ez volt az a pillanat, amikor egy honfitársunk mély baritonja elsóhajtotta magát az utasok feje fölött: - MÁR SOSE SZABADULUNK MEG EGYMÁSTÓL!

(Tény, ez a tömeg reggel óta össze volt úgymond zárva)

:-D

 

Minden jó ha vége van, és mindenhol jó, ám a legjobb otthon.

Nos, nekünk hétfő este 10 után végre sikerült újra drága otthonunk falai között lenni.

 

Ám most már újra várjuk, mikorra intézi el a vasárnap Trevi kútba dobott érménk, hogy újra egy kis római levegőt szippantsunk...

 

Hát... hosszúra nyúlt ez a beszámolónk. (-:

Köszönjük, hogy elolvastad, köszönjük, hogy velünk utaztál. 

 

Enikő és Zsolt