Rekviem a parajdi sóbányáért

Nem hagy nyugodni a parajdi sóbánya súlyos katasztrófája. 

 

Napok óta fájó szívvel követjük Enikővel a híreket, forródróton lógunk sóvidéki családtagjainkkal, barátainkkal.

 

A szovátai rokonoktól jött ma a hihetetlen, szomorú hír: a bánya teljesen víz alá került, a létesítményt végleg lezárták.

 

Ők is turizmusból élnek, egy csörgedező patak melletti, gyönyörű kis panzió büszke tulajdonosai.

 

A Parajdon történtek az egész régióra hatással lesznek, tudják előre.

 

A szovátai Medve tó csak két hónapig üzemel.

A parajdi bánya egész évben a turisták rendelkezésére állt.

 

A helyiek, sőt az egész ország összefogott, (segély)koncertekkel készülnek, új tervek születnek Parajd, és a sóvidéki turizmus megmentésére.

 

 

Kisgyerekként Enikőt is, engem is gyakran vittek a parajdi sóbányába a szüleink.

 

Osztálykirándulásokra is mentünk mindketten oda.

 

Majd kamaszkorunkban barátainkkal lógtunk a bányában, számtalan alkalommal.

 

 

Legendás családi sztori az is, hogy Enikő, tizenhat évesen egyszer autóstoppal jött ki a parajdi sóbányából.

 

Történt ugyanis, hogy lementek egy barátnőjével, és a föld mélyén derült ki, hogy a barátnő enyhén klausztrofóbiás.

Nem bírja sokáig a zárt, föld alatti tereket.

 

Akkoriban a bányabuszok, amelyek hozták-vitték az embereket le a mélybe, csak 4-5 óránként közlekedtek.

Enikőék felmentek a lépcsőkön, majd valahogy kijutottak a turistáknak elkerített látogatókamrai részről.

 

Az egyik tárna folyosóján gyalogoltak a pislákoló félhomályban a kijárat felé, amikor messziről egy fénycsóva világította be az alagutat.

Egy sószállító kamion lámpái.

 

Enikőék lestoppolták a kamiont, az elképedt sofőr pedig kivitte őket a felszínre.

(És azóta is töri valahol a fejét, hogy ez a két nyegle kamaszlány a bánya oda nem való részén igazi volt, vagy csak a képzelete szüleménye?)

 

Később, amikor megismerkedtünk Enikővel, együtt mentünk le évente többször is a bányába.

 

Aztán amikor megszülettek a gyerekeink, velük, számtalan közös élményt begyűjtve.

 

A fiaink, Enikő édesanyjával idén, a tavaszi vakációban, mi Enikővel tavaly májusban jártunk lent a parajdi sóbányában utoljára.

 

Akkor már ment a szóbeszéd a helyiek között az állandó beázásokról, és arról, hogy egyre súlyosabb a helyzet.

 

Utolsó alkalommal, amikor lent  voltunk, a bánya egyik félreeső helyén sétáltunk, ami paravánokkal részben el volt takarva a turisták elől.

 

Rajtunk kívül senki nem járt arrafelé.

 

Egy kihalt, szűk folyosó végén nagy üvegablak nézett le egy csupa rög, hatalmas bányakamrára, vágatra.

 

A sziklás talajon valaki épp méréseket végzett.

 

A monstrumi térben egy pici, törékeny pont.

 

Ott mintha valahogy megéreztük volna, hogy most állunk itt jó darabig utoljára.

 

Csak néztünk le a mélybe sokáig, szótlanul.

 

Zsolt