Lépcsőzetes kalandok

Vajdahunyad várát (az eredetit)  éppen renoválják, ám az állványokat leszámítva akadálymentesen járható.

 

Miközben az árkok feletti hídon haladunk át, beugrik nekünk egy emlék.

 

Tizen éve az Egri vár volt így felállványozva.

 

Elhaladtunk előtte autóval, büszkén mutattunk ki az ablakon: 

- Nézzétek gyerekek, ott a híres Egri vár! 

Mire a gyerekek kórusban, vékony kis cérnahangjukon:

- Most építik?

 

Hát, most már nem tesznek fel ilyen aranyos kérdéseket.

 

Végignézünk a gyerekhadseregen, mit gyerek: kamaszok már szinte mind!

Közöttük totyog egy másfél éves, és velük pipiskedik egy hétéves, na de a többiek már kész nagyfiúk, nagylányok.

 

Nagycsaládi találkozón vagyunk épp.

 

Vajdahunyad mellett, egy otthonos kis panziót béreltünk ki szobástól, konyhástól, étkezőstől, szaunástól.

Van biliárd, dézsa, hatalmas terasz, hívogatóan barátságos udvar - idős és fiatal egyaránt megtalálja a kedvére való helyet és tevékenységet.

 

Az étkezőasztal oly hosszú, hogy nem látjuk a végét - ám megteríteni most mégis könnyebb, mint sok éve.

Akkor fél szemünk folyton a csapatnyi kisgyereken volt.

 

Most már ők terítenek gyönyörűen, csapatosan, egy-kettő.

 

Majd el is szedik az asztalt, mielőtt diszkréten elvonulnának biliárdozni, dézsázni.

Hagynak minket, felnőtteket nyugodtan beszélgetni.

 

El sem hiszem, hogy ezt is megértük.

 

Na, de vissza Vajdahunyadi várába - az első nagycsaládi közös programra.

 

Rengeteg a látogató, mi se vagyunk kevesen, így megbeszéljük, szétválunk kisebb csoportokra.

Ha szem elől veszítenénk egymást, találkozunk a parkoló mellett lévő kávézónál.

 

Rengeteg a torony.

 

Lépcsőn le, lépcsőn fel - hamar elfáradunk.

 

 A végén a közelünkben sertepertélő kamaszainkat küldjük fel, nézzenek szét odafent.

Érdemes ezt a lépcsőhalmazt nekünk, felnőtteknek is megmászni, vagy diszkréten kihagyható?

 

Sok lépcső üres helyiségekbe vezet - ezeket már a kamaszaink szóhasználatával élve, szkippeljük.

 

Bár mondjuk a kilátás a tornyokból tényleg frenetikus.

 

Rádöbbentenek minket arra, hogy a tériszony és a csodálat remekül kombinálható élmény is lehet.

 

Egy kiadós időutazással a hátunk mögött és némi reumával lábainkban a parkoló melletti kávézóban bevárjuk egymást a családtagokkal.

Lassan az egész kávézó megtelik velünk.

 

- Nézzük meg Déva várát is ma. Itt van tíz kilométernyire! - dobja be valaki a vakmerő ötletet.

 

Ahogy Mózes lába alatt vált ketté anno határozottan a tenger, úgy válik ketté A. és B. csoportra családunk.

 

A. csoport végre kipihenné a várlépcsők okozta fáradalmakat, B. csoport harsány üdvrivalgással fogadja az újabb kalandot.

Mondanom sem kell, hogy a B csoport hetven százalékát a gyerekeink teszik ki.

 

Egy nagy közös családi ebéd után az A. csoport elvonul hát egy kis délutáni sziesztára, a B. csoport pedig autókba vágja magát, és irány Déva vára.

 

- Van ott egy felvonó, az felvisz a várba sitty-sutty, az előtte lévő parkolónál hagyjuk majd az autókat -  irányít el bennünket a környéket valamelyest ismerő családtagunk.

 

A felvonó természetesen csak májustól novemberig üzemel.

A vár apró paca egy végtelenül magas domb (hegy?) csúcsán.

 

Ott hátul van lépcső! - kiált fel diadalittasan a környéket ismerő családtag, a gyerekhadsereg legnagyobb örömére.

Hurrá, lépcső!

 

Jaj! Lépcső...

Mi felnőttek a sírás határán egyensúlyozunk.

Megint.

Lépcső.

 

Becsületünkre legyen szólva, felvonszoltuk magunkat Déva váráig.

Kisebb nagyobb pihenőkkel tarkítva.

 

Ameddig mi a lelkünket is kifújtatva, tüdőnkbe egy utolsó lélegzetvételnyit keresve, a lépcsőkorlátra rogyva küzdöttünk az életünkért, kiskamaszaink háromszor megtették fel-le a távot.

- Felértünk! - kiáltották egyik percben apró pöttyként integetve a messzi távolban.

- Mi van,gyertek márr? - tornyosulnak fölénk a következő percben, hogy aztán újra a messzi távolba tűnjenek el apró pöttyként.

 

A fáradságtól amúgy is pöttyösre esik szemünk előtt a látkép.

A végén már megharcolunk minden egyes lépcsőfokkal.

 

A végtelenségig tart, de csak felérünk.

 

Remegő lábakkal nézünk vissza, együtt érzően veregetve egymás vállát.

Megcsináltuk!

 

Déva várában alig van látogató, nem sok őrültnek jut eszébe ide felverekednie magát.

 

Komótosan körbejárjuk, a belső lépcsőket diszkréten el vagy megkerüljük.

 

A vár gyönyörű.

A kilátás fantasztikus.

 

- Megérte a fáradságot - bólogatunk fél szemmel a végtelen falépcsőrengetegre sandítva.

Aha. Még le is kell menni.

 

Szelfik, fotók, csapatostól, csak a gyerekek, mi és a gyerekek.

 

Még megpihenünk egy pazar kilátású padsoron.

Aztán nagy levegő.

 

Lépcsőn le.

 

Háromszáz lépcső?

Négyszáz lépcső?

Áh, ki számolja?

 

A lényeg: két kézzel kapaszkodni a korlátba, és tenni a lábunkat, egyiket a másik után.

- Most érik a jó kis izomláz mindannyiunknál - nyugtázzuk sírva vigadva.

 

A lépcső korlátja simára dörzsöli a tenyerünket.

 

Kiskamaszaink már látványosan kiunatkozták magukat ránk várva az autóknál.

 

Hát, ilyen ez.

Egyik percben még fiatalok vagyunk, a másik percben már hallani sem akarunk több lépcsőről egy darabig.

 

Lépcsők itt a MintaPrint üzletében is vannak - szerencsére csak három lépcsőfoknyi mennyiség.

Így nem kell sokat lépcsőznöd, ha kifogyott a nyomtatódból a lézertoner, tintapatron, és személyesen jönnél el hozzánk vásárolni.