HELYZETNAPLÓ X. fejezet - KARANTÉNBÓL KARANTÉNBA
Három gyerekünk és Enikő édesanyja lassan négy hete önkéntes karanténba vannak. Szerencsénkre kertes házban lakunk, ráadásul szinte erdő szélén, így a gyerekeink levegőztetését, mozgásigényét egyszerű megoldani.
Öt évvel ezelőtt, még egy négyemeletes ház negyedik emeletén laktunk, 83 négyzetméteren, egyetlen, nem túl nagy erkéllyel.
Lift nem volt, lépcsők tömkelegén cipeltünk fel előbb egy babakocsit és egy hordozót egy babával, aztán idővel ikerbabakocsit, és két hordozót két babával.
Plusz nyolc éven át, ameddig az volt az otthonunk, a napi bevásárlást, ha utaztunk, (márpedig elég sokat utaztunk) bőröndök, csomagok hegyeit, egy új kanapéról, hűtőről, komódról már nem is beszélve...
Ahogy nőttek a gyerekek, úgy ssssshhh-sisteregtünk egyre többet.
Korán kelő család lévén már hétvégén is fél hatkor nagy élet volt nálunk, míg az alsó szomszéd nagykamasz gyerekei akkor estek be az ágyukba egy jól sikerült buliból, és aludtak (volna).
Úgyhogy a - ssshs, csendesebben mert korán van!, -ssssh, csendesebben mert csendóra van!, - ssssh, csendesebben mert késő van! - voltak a leggyakrabban elhangzott mondatok a családunkban a gyerekeink felé, a szeretlek után.
Ha most belegondolok, hogy most, a három hatalmas mozgásigényű gyerekünket hogyan tudnánk ott úgy lekötni, hogy a szomszédok agyára se menjünk, csak az ugrik be, hogy sehogy.
Amennyiben ott lennénk most karanténba, és valaki megkérdezné tőlem, mi a legnagyobb nehézségem most, erre a problémára böknék rá: nagyon nehéz csendben lenni egész nap gyerekkel, gyerekekkel.
Egy gyerek igenis ugrál, csapkod, dörömböl, kopácsol, zizeg, játszik. És főleg a sarkán közlekedik, vagy nyikorgó kismotoron. A lehető leghangosabban.
Úgyhogy most hálát adok a sorsnak, hogy a legnagyobb karanténproblémánk elkerül minket.
És gyakorlatilag az egyetlen nagy problémánk, mert mi még elég jól bírjuk ezt a karanténosdit, lévén, hogy eddig is a lehető legtöbb időt együtt töltöttük, szoros családi szimbiózisban. Annyi változott főként, hogy a külső helyszínekről átváltottunk a házon belüli helyszínekre, illetve most nincsenek körülöttünk a barátok, rokonok.
Igaz, nekünk Enikővel könnyebb, mert van egy kis helyszínváltoztatásunk azárt, ugyanis a lakáskaranténunkból átautózunk minden munkanap az üzletkaranténunkba.
Igen, nekünk most a munkahelyünk, azaz a második otthonunk is egyfajta karanén, hisz nem korzózunk innen semerre, mint békeidőkben. Nincs - "Kimegyek vásárolni", nincs - "Elugrom a Kökibe", és munkaügybe se megyünk semerre, mindent házhoz szállítással, futárszolgálatokkal hozatunk be.
Reggel bejövünk, dolgozunk, kiszolgáljuk a vásárlóinkat, három után a saját autónkkal, saját költségünkön kiszállítjuk az önkéntes karanténban lévő törzsvásárlóinknak a napközben leadott rendeléseiket ide a környékre, aztán irány haza. Mondhatnám úgy is, hogy duplakaranténban vagyunk. :-D (Bár persze, ebbe simán bele tud kötni az, akik a kákán is a csomót keresi. ;-D )
Néha, főleg hétfő reggelente úgy érzem, na most már elég, legyen ennek vége. Már hiányoznak a szüleim, lemennénk hozzájuk vidékre. Már elmennénk egy moziba, egy nagy városi sétára, egy fürdőbe, állatkertbe... Ezt így nem lehet megszokni. Na jó, nem is kell, hálistennek. Így aztán összekapom magam, oké, oké, most ez van, ezt lehet szeretni.
És tovább reménykedem a változás szabadságában és gyönyörűségében. Meg főleg a KÖZELSÉGÉBEN.
(A fotón Enikő a gyerekeinkkel anno, a régi lakásunkba)
